The Terminator ( James Cameron - 1984)

A Looper miatt megnéztem megint. Az van, hogy a mai akciófilmek, sci-fiction-ök kurvára nem ugyanebben a ligában játszanak. Lehet legó repcsiket rángattak damilon nem a CGI-t nyomogatták, de akkor is leírhatatlanul tökösebben és eredetibbek voltak. Ez is ütött.

To Rome with Love (Woody Allen - 2012)

Én értékelem Woody Allen törekvését, hogy élni akar minden izgalmas európai városban, szóval rendez falból egy-egy filmet itt. Kezdte Londonnal (Cassandra's Dream), majd Barcelona (Vicky Cristina Barcelona) , Párizs (Midnight in Paris) és most Róma. Gondolom a következő Berlin lesz, de bízom benne, hogy jön ide is és rendez egy Jancsó filmet sok lóval, meztelen nővel, meg Mácsai Pállal. Ennél biztos jobb lesz.

Miracle on 34th Street (George Seaton - 1947)

A legjobb karácsony esti film, amit eddig láttam. A karácsony szellemén túl van benne kis Mad Man meg bíróságos tárgyalásos cucc is. 47-es, de egyáltalán nem látszik meg rajta.

L'enfant d'en haut (Ursula Meier - 2012)

Kevés jó síelős filmet láttam, így az első 10 percben majdnem elkaszáltam, de örülök, hogy nem tettem. Klassz tökönrúgós, több szálon is érdekes Dráma nagy D-vel. Emellett szépen fotografált és rendezett meg a gyerekszínészek is odatették maguk. Nagyon rendben van a film, de aki egy kellemes estét akar az inkább maradjon az X-faktor habosra vert drámáinál.

L'Atalante (Jean Vigo - 1934)

Tuti nagy szám, hogy 1934-ben Jean Vigo olyan filmet rendezett, amiben izgalmas képek és nem beszélő fejek, normális vágások meg egy szép szerelmi történet van. Tehát egy film nem pedig egy cukros színházi történet. Ettől még csak filmszakos hallgatóknak tudom ajánlani, de ők is csak a második félév után értik majd meg, hogy szeretniük kell.

Pieta (Ki-duk Kim - 2012)

Kim Ki-duk visszatért korai brutális korszakához. Itt ráadsául annyira kegyetlen, hogy minden más elhomályosul emellett. Szó sincs róla, mesteri hangulatteremtő, nem könnyű egy ilyen fesztültséget ilyen hosszan fenntartani. Igazán nem mutat meg semmit, a néző teszi hozzá amit egyébként egyáltalán nem akar hozzátenni. És a katarzis sem véletlenük olyan, amilyen. De ez így túl kegyetlen látlelet.

Looper (Rian Johnson - 2012)

Bár ezt az időutazós cuccot mindig is zabálták a népek, azért a srácok itt kifelejtettek néhány dolgot. Egyrészt be kell mutatni a világot, ahol a jók lezúzzák a rosszat. Kell egy tökös környezet, ha nem megy saját kútfőből, akkor többet kell lopni (a Szárnyas fejvadász mindig ott van ha tényleg ennyire el vagytok anyátlanodva). Itt a repülő mocikon, meg a lepusztult uccákon túl valami szembecsöpögtetett drogot kapunk és ennyi. Másrészt ha nincsenek karakterek, karakteres mondatokkal és jellemzőkkel, akkor tök mindegy az egész. Ígyhát kapunk néhány bábot egy tök unalmas kopott paraván előtt, akik elbáboznak egy nem is olyan rossz sztorit. Több volt ebben.

Sleep Furiously (Gideon Koppel - 2008)

Hogy mi az érdekes egy skót aprócsak falu életében? Nagyjából semmi. De mintha boldognak tűnnének vele ott a népek.

The Imposter (Bart Layton - 2012)

1994-ben a 13 éves Nicholas Barclay eltűnik Texasban, majd 3 évvel később előkerül Spanyolországban. És akkor innen kapunk egy másfélórás dokumentumfilmet amin 20 percenként széttárjuk a kezünk, hogy miafaszvan? Van benne sokminden: hinni vágyás ereje, butaság, szemétség, rögvalóság, bürökrácia, krimi. És ehhez még társul egy jól rendezett dokufilm, remek technikákkal.

The Fugitive Kind (Sidney Lumet - 1959)

Jobb, mint az Ok nélkül lázadó, de ettől még nem jó. Az ilyen menjünk szembe a világgal karakterek felett eljárt az idő. Már csak azért is mert a lázadás ma már ott van minden jól felszerelt háztartásban. Ergo baromi unalmas. Marlon Brando ettől még jó, de akit igazán csíptem az a beteg férj. Ennél undorítóbb embert rég láttam a vásznon.

Trinity and Beyond - The Atomic Bomb Movie (Peter Kuran - 1995)

Pusztítás fetisiszták imádni fogják, ők kapnak az arcukba 2 percenként egy gombafelhőt, kool klasszikus zenével megtámogatva. A normálisabbak örülhetnek, hogy a 40-es évektől kezdődő atom, hidrogén, thermo meg még ki tudja milyen bombakísérletek ellenére ma csak simán bombázza és gyilkolássza magát az emberiség. Én is örültem, mert láttam kínai lógázálarcot. Na jó azért enélkül ellettem volna még egy darabig és kicsit sokat is kellett rá várni. Nem túl feleemlő doku az USA bobmakísérleteiről: 1945 és 62 között mintegy 331-el dicsekedhetnek.

Beasts of the Southern Wild (Benh Zeitlin - 2012)

Nézem sorra a skandináv filmek százait, önnön jólétük felett érzett végtelen elkeseredésük kegyetlen mementójaként. És akkor itt egy film az élet sáros szeretetéről. Felüdülés komolyan mondom. Elvarázsolt az első percétől az utolsóig.

Caché (Michael Haneke - 2005)

Azt hiszem az eddigi legvisszafogottabb Haneke film, amit láttam. Persze ez sem a felszabadult kacagás majd két órája, inkább a szorongásé és lelkiisemeretfurdalásé. Ami ott van és mégsincs ott. Kicsit távolabbról nézve ez európa burzsoáziájának lelkiismeretfurdalása a gyarmatosítás és elnyomás felett. Vagy nézhető nyomasztó thrillerként is, aki azt szereti.

Holy Motors (Leos Carax - 2012)

Leos Carax most verset rendezett. A jó vers meg olyan, hogy nem csak klassz rímeket és szóhasználatot élvezzük (képek, jelenetek), hanem kapunk valami jelentést is. Valamit, ami kimaradt a teremetésből, mert nem volt rá idő, de most összeáll a kép. Hát itt ez nem olyan könnyű. Biztos vagyok benne, hogy nem csak úgy került egymás után az, ami odakerült. De olyan szürreális, olyan kemény dió, hogy nem könnyű kihámozni. Nekem pl. nem sikerült. És mondjuk normális embereknek annyira nem is ajánlanám. De aki kellő asszociációs horizonttal rendelkezik az tuti bírni fogja, bírni fogja, hogy nem ért semmit. Meg az LSD-nél is egészségesebb.

Win Win (Thomas McCarthy - 2011)

Bár mindenki csal, de ha úgy teszi, hogy az mindenkinek jó az OK. Na ez az üzi lehet üt az amcsiknak, de kis hazánkban a csalást már az anytejjel és onnantól aztán már csak rosszabb lesz. Ettől még kétségkívül szórakoztató a filmünk bár inkább a színészek miatt. Dialóg: Apa hol van? Fut. Mi elől? Azért ezért már megérte.

End of Watch (David Ayer - 2012)

A népek imádják, amikor kocsira rögzített kamerával élőben nézhetik ahogy a zsaruk kiugrálnak a kocsijukból és jól letartóztatnak valakit, valahol. A kiugrálás a lényeg attól tűnik élőnek. Vannak erre egész tévécsatornák is. Na ők most kapnak egy egész filmet ebből. Meg sok lövöldözést, keménykedést a zuccáról. Meg életszagú (dehogyis) zsaruéletet (dehogyis) LA-ből. Béna akciófilm lenne, de a kézikamerázás miatt, mintha érdekes lenne. Pedig nem az.

F for Fake (Orson Welles - 1973)

Na most szó van itt egy fikciós dokumentumfilmről. A magyar származású Hory and Elmyr-ről, aki Modilianit, Picassot hamisít megélhetésből és a művészeti piacról persze, ami meg is veszi azt. Orson Welles nagy marslakós rádiósátveréséről. Howard Hughes kamu életrajzírjáról már ha jól értem. Meg 22 Picasso képről, de itt már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy azzal mi is. És ha jól értem Orson pont ezt akarta, de lehet csak átver. Nem igaz semmi még annak ellenkezője sem. Még nem döntöttem el, hogy átverés-e az egész vagy meg kell nézni mégegyszer.

The Angels' Share (Ken Loach - 2012)

Hm ez nem annyira jött össze most Ken Loach-nak, pedig neki össze szokott. Jó a sztori, meg is csinálta a jelenetket, meg is van az atmoszférája valahogy mégsem sikerült jó mesévé összegereblyézni. És most nem csak a morálisan megkérdőjelezhető Megoldásról beszélek, hanem arról, hogy nehéz komolyan venni a jeleneteket összkötni próbáló dramaturgiát. Pedig ez az Angels's share: a whiskey hordóban érlelése közben a cucc 2%-a eltűnik, na ez az angyaloké - dolog ez klassz. Csak nem sikerült meggyőzni engem az angyalokról.

Garbo: The Spy (Edmon Roch - 2009)

Azt mér most kell megtudnom, hogy a II. vh. megnyerését egy Garbo nevű (mer olyan jó színész volt a szívem, aki egyébként férfi) katalán kettősügynöknek köszönhetjük? Egyébként kitüntették a németek meg az angolok is, biztos, ami biztos pedig a kezdetekben olyan dolgokon csúszott el, mint amikor azt mondta, hogy az angol rakodómunkások túl sok bort isznak. Meg meghalt afrikában, de feltámadt Venezuelában. Így megy ez. Jól összerakott doksi remek archívokkal.

Requiem for Detroit? (Julien Temple - 2010)

Doksi Detroitról az egykor volt ígéret földjéről, ahova százezrek vándoroltak, hogy a Ford gyárban alapozzák meg életüket. A prosperáló iparváros, ahol a GM évente jött ki egy új modellel ma egész szellemváros-részeket tudhat magáénak. Érdekes és tanulságos főleg egy újabb nagy gazdasági válság közepén.

Rust and Bone (Jacques Audiard - 2012)

Kicsit sok és kicsit túl erős a népmesei 'és egyszer csak' fordulat benne, ami nem lenne baj ha egy kicsit izmosabb állítást támasztana alá. Az, hogy egy gyilkos orcába több érzelem szorult, mint főhősünkbe (aki egy gyilkos orca egyébként), majd mégesem - nekem kicsit kevés a zárójelenet ellenére is. Ettől ez még egy jó film, a rengeteg napot és vizet (tenger, eső, jég) idézgető impresszionosta operatőri munka egyszerűen zseniális. Rendezőnk (Prohet rendezője) is kitett magáért és telepakolta fimljét néhány értelmezésre okot adó momentummal. Marion Cotillard szép és csúnya és szép megint, Matthias Schoenaerts (Bullhead) is remek. Valahogy mégis maradt bennem hiányérzet.

Circus Columbia (Danis Tanovic - 2010)

Kis betekintés a bosnyák néplélekbe és Dél-Szláv őrületbe. Utóbbi talán nem annyira, de előbbi annál érdekesebb. Férfi, nő, fiú, háború és macska.

Ted (Seth MacFarlane - 2012)

Seth McFarlane fogta a DVD gyűjteményét a 80-as 90-es évekből (most itt nem csak a Flash Gordonról beszélek) és azokból a jelenetekből megcsinálta a Ted-et, amit telerakott olyan Family Guys-os poénokkal, amik még nem nagyon ijesztik el az átlagnézőt. Tehát egy gyáva Family Guyt látunk egy jó csajjal. Ennyi. Persze röhögtem meg örülük, hogy Flash Gordon nem csak rám tett óriási hatást, de kicsit tökösebbet vártam. Legalább olyan tököset, mint Arsmtrong töke!

A Swedish Love Story (Roy Andersson - 1970)

Roy Andersonn öt egészestés filmjéből hármat láttam. Ebből kettő (You, the Living, Songs from the Second Floor) bár kiverte a biztosítékot a szürrealitásával és intelligenciájával, valahogy azért meggyőzött. Nem mondom, hogy élveztem minden percét, de valahogy hatott. Most ez a love story viszont kevésnek bizonyult. Biztos van néhány ötvenes aggszűz, akinek bejön ez a "nincs tisztább a gyermeki szerelemnél a többi (=élet) csak idegesítő szopás" cucc, de én az egyikről lekéstem (aggszűz) a másik meg még nem jött el (ötvenes), szal nekem csak simán idegesítő volt.

In July (Fatih Akin - 2000)

Fatih Akin bármikor képes levenni a lábamról. Tud történetet mesélni, amik ráadásul viccesek, komolyak, könnyedek, szerelemesek. Ebben meg még Budapest meg Korai Öröm is van. Remek volt, ahogy mindig.

Heartbeats (Xavier Dolan - 2010)

Szerelem, semmi komoly, jó háromszög, meg gay is, de tényleg semmi komoly. Mégis olyan kócosan, impresszíven, humorosan van elmesélve, feltálalva, hogy az utóbbi idők számomra egyik legjobb (kedves) hangulattal bíró filmje. Olyan, mintha francia lenne pedig kanadai.

Ai Weiwei: Never Sorry (Alison Klayman - 2012)

Az van Ai Wei Wei kurva jó művész. Ha nem vesszük a diktatúrára való reflekcióit, akkor is. De ott vannak ezek is, amik meg a legtöbbször lélegzetelállítóak, zseniálisak, esszenciálisak. Azt hiszem ilyen az igazi jó művészet, reagál, reflektál, véleményt mond a valóságról, mindezt valamilyen esztétikai minőségen keresztül. Valahogy mégis zavar Ai Wei Wie, pedig egy igazi hős. Most, hogy tele volt/van vele a Guardian és már nagyon unom az egy dolog hiszen még mindig vagy le van tartóztatva, vagy az adóval vegzálják és ezt jó ha tudja a világ. Kína nem sexy hanem kőkemény diktatúra. De ő maga nekem valahogy zavaros. A tweet-ek és az új-média sztárság, a nagy zabálások, egy új jó csaj meg gyerek, az elnyomott művész, aki Damian Hirst-ösen ki tudja rakni iskolatáskákból a müncheni múzeum homlokzatát, vagy 10 tonna egyenként festett porcelán napraforgószemet szállít a Tate-be. Egy jól managelt fokhagymaszagú szabadságharcos. De Ai Wei Wei egy hős a róla szóló doku meg tök érdekes sokféle szempontból plusz, mint dokumentumfilm is teljesen rendben van.

Barbara (Christian Petzold - 2012)

Szép történet - de annyira nem is - egy meglehetősen unalmas filmben. NDK-s NSZK-s meg orvosos is közben.

Folk flest bor i Kina (Thomas Robsahm, Martin Asphaug, Arild Fröhlich, Sara Johnsen, Magnus Martens, Hans Petter Moland, Terje Rangnes, Ingebjørg Torgersen, Morten Tyldum - 2002)

Nyolc rendező nyolc rendezése nyolc norvég pártról. Skandináv szürreáliát, szimbólumelemzést, elborulást kedvelőknek kötelező. Nem annyira brutál, mint Roy Andersson (svéd) munkássága és nem annyira vicces, mint például a nagy kedvenc Smukke mennesker (dán), de kellően szürreális ez is.

Breathing (Karl Markovics - 2011)

Én szeretem az ilyen filmeket. Valós élethez hasonló ritmus (tehát lassú), semmi csavaros történettel bűvészkedés, hanem egy sztori, ami a szomszéd csávóval is megeshet (tehát unalmas) és kész. El van mesélve, ahogy kell és hat is, ahogy kell. Legalábbis nekem.

Dark Shadows (Tim Burton - 2012)

Tim Burtont bírni trendy. Még akkor is ha az utóbbi években inkább kellemetlen amit csinál. Jó előtte komoly dolgokat tett le az asztalra. Itt most kevésbé. Igazából egy vámpír paródiát kapunk, néhol Tim tényleg szellemes, de legtöbbször csak látványos. Még eliszkúper is unalmas benne.

All About Eve (Joseph L. Mankiewicz - 1950)

Az élet színház. Eve-nek meg aztán főleg. Azért a felénél majdnem otthagytam, de végül nem bántam meg. Színészeknek kötelező lenne, de ők úgyse néznek filmeket. Filmesztéták, idősődő nők macskával bírni fogják. Én Marilyn miatt néztem meg (50 éve halt meg, nekem ennyi elég) de a 6 mondatos butanős szerep annyira nem győzőtt meg, hogy ő sokkal több lenne, mint egy 6 mondatos butanős szerep.

Forks Over Knives (Lee Fulkerson - 2011)

Ha húst eszel meghalsz! Ezt fejti ki filmünk gondos számadatokkal és kutatásokkal alátámasztva. Az irányvonallal, főleg ha hozzávesszük a húsalapú ételek túlméretezett ökológia lábnyomát is még egyet is értek. Az inkább elgondolkoztat, hogy remek tudósok hada képes teljesen más eredményekre jutni, mint remek tudósok másik hada. Sőt mindezt képesek 2 évente trendváltásokkal fűszerezni. Maradjunk annyiban, hogy kicsit hatásvadász, de elgondolkoztató mindenképpen.

Cosmopolis (David Cronenberg - 2012)

Cronenberg iránti rajongásom ellenére sem gondolnám, hogy ez egy film. Inkább olyan, mintha egy mozgóképes jegyzetfüzetet néznék jó ötletekkel, amik még nincsenek se kibontva se felfűzve egy történetté, de majd egyszer lesz belőle valami. Csakhogy már van is belőle... Ahhoz képest, hogy utóbbi filmjeiben mennyire klasszikus formákat követett a mester és tök jól is állt neki ez most lehangoló.

Days of Heaven (Terrence Malick - 1978)

Terrence Malick-ot nem nagyon tudom követni. A Tree of life-ot 33 évvel megelőző Days of Heaven nekem ugyanolyan kusza, szimbólumokkal terhelt bibiliai nagyotmondás, mint 2011-es kistesója. Mondjuk legalább nincsenek benne dinoszauruszok, meg a 10 perces NatGeo betétek is csak 1 percesek.

Moonrise Kingdom (Wes Anderson - 2012)

Sosem bírtam Wes Andersont, igazából nem tudom megmondani miért. Nekem nem humoros a humora. Azért itt sikerült megteremtenie azt a hangulatot, amit a tizenéves srácok éreznek, amikor a világ körülöttük még színes, érdekes és új és kihívásokkal teli/terhelt. Hogy a nőkről és a szerelemről nem is beszéljünk. Lehet ez elég is.

Men in Black 3 (Barry Sonnenfeld - 2012)

Ez a földönkívülis téma kifogyhatatlan humorforrás, de nagy segítség a mindennapokban is a tudat, hogy nem mindenki humanoid közöttünk. Nem több, nem kevesebb, mint az előző két rész: vicces, látványos a végén komolykodik kicsit. Másfél órás szórakozás. Fekás, Warholos poénokért külön köszönet!

Killer Joe (William Friedkin - 2011)

Jajj a csavaros történetekkel már tele a padlás és nem is annyira csavaros, ha nincs Matthew McConaughey főszereplőnk, nincs a film sem. De ezt a beteg zsarut is már annyiszor láttuk már.

Elvis - That's the Way It Is (Denis Sanders - 1970)

Azért doksinak nevezni erős túlzás lenne, hisz egy próbafelvétel és egy Las Vegas-i koncert képeit látjuk, de ha a király megjelenik valahol az már érdekes. Durva te tényleg igaz. Azon túl, hogy ott van Jim Morrison, Mick Jagger, Freddie Mercury, Robbie Williams (és Iggy is!) minden mozdulatában, a mesternek olyan kisugárzása van, olyat csinál színpadon, meg a próbateremben is, amitől az ember fia csak néz tátott szájjal. Nem mondom, hogy mindenkinek ezt kéne csinálni a színpadon, mert ennyi energiával valszeg egész kínát el lehetne látni elektromos árammal, de legalább meg kéne kell próbálni!

The Tall Man (Pascal Laugier - 2012)

Sose nézek trailereket, úgy szeretek filmet nézni, hogy semmit nem tudok róla. Legjobb ha magát a zsánert se, lepjen meg, nyűgözzön le. Show me something. Aztán meglátjuk. Erről a filmről bármit is írnék rontana a hatásán. Azt meg nem akarom. Valszeg sokan megtalálják majd benne, ami miatt megéri a majd' két órát.

Sons of Norway (Jens Lien - 2011)

Nem tudom mit akarok, de tudom hogy érjem el. Mondta Jhonny majd negyven éve. A szabadság baromság, a baromság szabadság mondja most, egyébkent személyesen úgy 40 kilóval husosabban. Lázadni kell, lázadni jó, még akkor is ha nincs nagyon mi ellen. Mondja ezt már a filmünk. Amire mindenféle kellemetlen pillanatai ellenére se lehet haragudni, pont emiatt a punk attitűd miatt. A The Bothersome Man rendezője önmagát meghazudtolva, könnyed, majdhogynem vidám filmet rendezett.

Chocolate ( Prachya Pinkaew - 2008)

Intelligenciaban azert inkabb a Linda szintjen all, de legalabb drama es nem viccelodik. Viszont Gorbe Nora helyett megkapjuk a kis Bruce Lee-t csajban. Semmi repulos buzulas (wuxia), vagy CGI-vel szetmazolt amcsi bohockodas csak szintiszta harcmuveszet. Ezek szerint a thai kiscsajok nem csak a masszazs szalon akrobatai (vagy azok sracok?). JeeJa Yanin-ra erdemes lesz odafigyelni, gondolom angolosit majd Jane-re, vagy valami de akkor is.

Next Door (Pål Sletaune - 2005)

Hangulatbol otos. Dramaturgiabol otos. Operatori munkabol otos. Persze lattuk mar ezt nem egyszer de, hogy igy tudjon hatni ahhoz erteni kell a szakmat. Eszkoztelensegeben remek zsenialis kamara-thriller.

Unforgiven (Clint Eastwood - 1992)

90-es evek westernje, johogy nem klasszik de akkor is western. Es egy western arrol, hogy nem konnyu meghuzni a ravaszt akkor is erdekes. Mert az olesre szuletni kell. Hala istennek. Persze azert vannak boven akik erre szulettek, meg vannak akik megprobalnak ebbol kilepni. Clint megint megmutatja mit is tud. Kamera elott meg mogott is.

The Expendables 2 (Simon West - 2012)

Most erre mit mondjak. Összeszedték a 80-as évektől a legjobb akciófilm jeleneteket, kicsit megfűszerezték Call of Duty hangulatokkal és tényleg beleraktak minden ötödik X-en túllévő szétbotoxozott példaképet a vhs-korszakból. Aki mindezt nem tudja értékelni az vagy túl fiatal vagy menthetetlenül pacifista, esetleg sznob. Mondjuk az én is vagyok, de ezt élveztem, ráadásul sokkal jobb, mint az első rész. Lehet azért mert ezt nem Rambó rendezte!

Joe Strummer: The Future Is Unwritten (Julien Temple - 2007)


A Clash egy remek banda, egész generációkat meghatározó számokkal és egész generációkat meghatározó stílussal. Még mindig itt rohangálnak a joestrummer, paulsimonon fejek az utcán. Mindezen túl jó arcok voltak és tudtak is maradni, sajnos Joe már fent penget valahol valamit. AKit érdekel Joe Strummer-en keresztül ez a történet annak mindenképp csak ajánlani tudom.

The Dead Zone (David Cronenberg - 1983)

Jó mondjuk Christopher Walken zseni, Stephen King (bár nekem nem stílusom) is eléggé ott van a szeren. Cronenberg meg... Zsé kategóriás horrorból indult majd a látomásos thriller-sci-fi-horror-cyber-drámán át eljutott a mélylélektani nagyon finom élveboncolásig. Rendezésileg nincs ebben a filmben túl sok, igazából Walken és a sztori visz mindent. Nekem néhol low-budget hangulatom is volt. Nem több, mint egy megfilmesített sztifönking. De én rajongok Cronenbergért, így élveztem a mester megmegcsillanó őrületét még ebben a középszerben is. Videodrome, The Fly, Naked Lunch, Crash, eXistenZ minden erős idegzetű, 'aztakurva' élményt keresőnek ajánlott.

Mystic River (Clint Eastwood - 2003)

Remek a sztori, zseniálisak a színészek a rendezés is a helyén van. Megnéztem, élveztem, holnapra mégis elfelejtem mert csupán egy jó krimi, nem több.

Prometheus (Ridley Scott - 2012)

Jó kicsit sokat akart fogni a mester de ez ma mintha kötelező is lenne. Azt viszont nem gongoltam volna, hogy sikerül hangulatban hozni azt amit megalkottak 1979-ben. Ez a parazitás para, ma is para. Nyilván lehetne fikázni egy csomó oldalról, de én nem akarom. Leültem beparáztam összekacsintottunk, amikor össze kellett, megvontam a vállam a kellemetlen részeknél és ennyi. Én bírtam a tetralógia minden darabját, mnindegyiket másért. Bírtam, hogy Fincher és Jeunet mer más lenni. És most ezt is bírtam, nem azért mert tökéletes hanem mert ez az alien-univerzum egyszerűen óriási.

Bron/Broen 1-10. (Hans Rosenfeldt - 2011)

A dramaturgia néhány kulcsponton kifejezetten kellemetlen, de a sztori végülis egy izgalmas krimi. Gyönyörű szikár képekkel operál (a hidas képek tényleg zseniálisak), aztán jön valami idétlen kézikamerázás meg videó-klipp vágás. Néha Derrick néha meg igazi skandináv-kegyetlen thriller. Majd az amcsik feltupírozzák, retusálják kicsit és akkor majd üt rendesen. Ők értenek ehhez.