A Band Called Death (Mark Christopher Covino, Jeff Howlett - 2012)

Érdekes darab, meg kell hagyni. Doksi egy vallásos, spirituális feka punk bandáról, akik előbb voltak, mint a Ramones. Úgy kezdődik, hogy az első 10 percben feltűnik Frodó, közvetlenül Henry Rollins után és megmondja, mennyire fontos is volt a The Death. Én azt nem tudtam Frodó, hogy ilyen idős vagy, meg azt se, hogy szereted a punkot. De úgy komolyan, te mi a faszt keresel egy punkról szóló dokfilmben? Aztán van még benne olyan is, hogy a név miatt minkdeki fikázta a bandát: és most következzen a Halál. De hangot hallottak, üzent a szentlélek, hogy kövessék az utat és maradjanak azok, akik: A Halál. Persze a végén reagge-t játszottak, vagy még annál is rosszabbat. Azért a végén segít Az Internet és befutnak és mindenki örül a Ramones-ból, aki még él (senki) és Frodó is feltűnik megint. Naná, hogy nem lehet rájuk meg a nagy feka szívükre haragudni, azért láttam már izgalasabb dolgokat is ebben a témakörben.

New World (Hoon-jung Park - 2013)

Jól hozzá vagyunk szokva az elkoptatott amcsi fordulatokhoz. Én amikor jön az igazi cucc a távol-keletről, ami nagyjából ugyanolyan csak mégis kurvára nagyon más, akkor egyszerűen letérdelek és meghajtom a fejem. Ennyi kell egy jó thrillerhez, kb. ennyi vér, ilyen karakterek és ilyen sztori.

Good Vibrations ( Lisa Barros D'Sa, Glenn Leyburn - 2012)

Van olyan, hogy aranyos punk? Na, ez egy aranyos punk film a belfasti punk-éráról, aminek egy hippie a keresztapja. Egyébként nem, nincs olyan, hogy aranyos punk, így filmünk is sántít.

The Deep (Baltasar Kormákur - 2012)

Már annyi ilyen hegyről lejövős, sivatagból kijövős, habokból túlélős cuccot láttam. Én tuti az első percben feladnám, szenvdejenek a hősök ne én! Kormákur meg most se az előbbihez, se az utóbbihoz nem tesz hozzá semmit. Tengerészes, jeges vizes, sirályos, unalmas.

Lesson of the Evil (Takashi Miike - 2012)

Takashi Miike egyet tud igazán: kegyetlennek lenni. Mestere ő ennek, de tényleg. A távolkeleten van ilyen néhány, de ő igazi Sensei. Jó van a filmjei mögötte történet is, de az nem nagyon látszik ki a vér alól. Még nem döntöttem el, hogy elég-e ennyi egy filmhez. Mindenesetre megvan a varázsa.

Kauwboy (Boudewijn Koole - 2012)

Utoljára a Beasts of the Southern Wild volt rám ilyen hatással. Elkezdtem nézni és az első percével levett a lábamról, ami úgy is maradt az utolsó pillanatig (hogy még pontosabb legyek az utolsó pillanat a kedvencem, érdemes maradni a cast után is). Levett a lábamról a kedvességével. Az meg nem egyszerű az én esetemben. Gyermeki báj, tragédia, élet mindeféle ragacsosság nélkül. Csak ajánlani tudom.

The Killing Season 3. (Soren Sveistrup - 2013)

A Killing a harmadik évadra teljesen beért. Hangulatban eddig is erős volt, de most az esőn túl operatőrileg is alátámasztották. Nem azt mondom, hogy eddig nem volt jó, azt mondom beérett. Azt hiszem Linden-Holder karakterről és színészpárosról sokat nem kell beszélni, de a többiek valahogy elkoptak nekem az előző évadokban. Itt most Bullet nem rossz, de amit Peter Sarsgaard tol az valami káprázatos. Jó kell hozzá a forgatókönyv is, de valami egészen durván nyomasztó. Az elején kicsit sok volt ez a szál, de meggyőzött. A sok mikro-sztori persze most is sok, nincs olyan karakter, akivel ne történne meg a szociológia lexikon, de erre mondhatjuk azt, hogy fent kell tartani a feszültséget mégha kicsit életidegen is. Ha viszont az egészet, mint krimi vesszük, akkor nincs ok kritikára, teljesen rendben van. Ráadásul végre úgy fejeztek be valamit, ahogy kell: le van zárva, de nincs befejezve.

Vanishing Waves (Kristina Buozyte - 2012)

Az oroszokkal és a nagy lelkükkel sosem könnyű, ez meg ráadásul Litván nem orosz. Ha mint vizuális hallucinációt nézem, nem rossz. Ha mint lelki élveboncolást, akkor kicsit zavarbaejt a szexualitás ilyeténmód felülértékelése. Értem én a dramaturgiai akadályt, hisz nehéz kómában Kandinszkijről dumálni, a szex meg ott van kéznél és akkor már ott a szerelem is. De mégis túl egyszerű. Ha mint science fiction-t nézem, hát úgy meg nem túl erős. Ha, mint filmet nézem úgy meg nem túl jó. Persze, aki szerzői filmre vágyik bepróbálhatja.

Pussy Riot: A Punk Prayer (Mike Lerner, Maxim Pozdorovkin - 2013)

Egyre ritkábban jövök zavarba értékügyileg ebben a korban, de a Pussy Riot-al pont úgy vagyok, mint Ai Weiwie-el. Fingom nincs miért, de nem szimpatikus. Értékügyileg képtelen vagyok Putin, vagy a kinai diktatúra oldalára állni, de az övékre se tudok. Bemenni egy ortodox templomba butáskodni szerintem kellemetlen. Úgy, hogy az előző akció egy poresz volt a bijologickej mjúzeumban, úgy ez az egész átmegy kicsit ízléstelenbe is. Van egy olyan érzésem, hogyha nincs ez a gyönyörű orosz kiscsaj az egészben, akkor sokkal kevésbé mediatizálható és maradna az ami: 20 orosz anarchista senkit nem érdeklő performanszának. De mégis ott van Putin meg a vallási őrültek és mégis a Demokráciáért való kiállásá válik az egész cucc. Én azt mondom, a vallási szélsőjobb vállalhatatlan, Putin vállalhatatlan és ha az orosz anarchizmus is csak egy Pussy Riottal tud előállni, akkor tőlem az is mehet a levesbe. Free Russia!

Mud (Jeff Nichols - 2012)

Tökre bírtam a hangulatát meg a karaktereket is egy darabig. Aztán ment át nagyon tomszójeresbe és én elvesztettem a fonalat, amit a végéig sem találtam meg. De nincs benne hiba. Egyszerűen nem nekem szól.