Little White Lies (Guillaume Canet - 2010)

Barátság, szerelme, házasság. És ezek mindig meglepő elegye bontakozik ki ebben a kis fracia konyhában. Meg persze a kis hazugságok tárháza, amiket mi is nap, mint nap. Amikért nem lehet haragudni hőseinkre, mint ahogy magunkra se szoktunk. Pikáns, rengeteg fűszerrel, néhol kicsit sok is, de mégis élvezhető.

Kind Hearts and Coronets (Robert Hamer - 1949)

Imádom a bosszú-filmeket. Ezt leírhatnám, mint a 40-es évek Kill Bill-jét fennkölt angolsággal, eltartott kisujjal, shery-t kortyolgató nemesekkel előadva. De nem lenne teljesen igaz. Jobb a sztori, de persze ritmusban és képi világban, műfaji összekacsingatásokban nem verheti Tarantinót, de hát épp itt születik maga a műfaj. Persze nem csak ettől érdekes, egyszerűen jó film.

Laura (Otto Preminger - 1944)

Korrekt film noire: gyilkosok gyilkolnak, a nők mozgatják a szálakat, a detektív nyomoz és esik bele a szerelembe, ahogy kell. 80 év után még mindig nem unalmas.

Hellsinki (Aleksi Mäkelä - 2009)

Persze az ember nem kevés italo amerikai gangster és japán jakuza filmet látott már és Finnországban sem működik ez nagyon másként mégis érdekes drámai és vicces tud maradni. Sehol sem eredeti mégis egyedi. A végén őszítén tapsolatam az Öregeknek! Mobster és Pusher trilógia fan-oknak erősen ajánlott.

Gimme Shelter (Albert Maysles, David Maysles - 1970)

Mint dokumentumfilm csapni való de mégiscsak ez örökíti meg azokat a pillanatokat, amikor végetér az a korszak, ami Woodstockban csúcsosodik ki (egyébként kb. 4 hónap választja el Woodstock-ot Altmont-tól) és hippi-korszaknak hívunk. Hogy most Hell's Angels, vagy Meredith Hunter talán mindegy is. Szomorú ez mindenképpen. Van benne sok beállt Stones tag a többi meg ki van töltve koncertfelvételekkel.

Pál Adrienn (Ágnes Kocsis - 2010)

Végülis van hangulata, mint egy elfekvőnek. Végülis van története, ami nem történik. A végére nekem mégis csak az maradt, hogy: na és?

Boy Wonder (Michael Morrissey - 2010)

Szeretem a szépen felépített és kidolgozott filmeket, bár ez az igazságosztós dolog majdnem elrémített, erről sikerült időben lekanyarodni. Jók benne a karakterek, szépen bontakoznak is ki és futnak bele sorsukba. Így kell egy lerágott csontot érdekessé tenni.

Le Havre (Aki Kaurismäki - 2011)

Kaurismäkira azért rá kell hangolódni már csak a sajátos ritmusa és a citromba harapott szereplői okán is. Nekem ez általában megy is, itt a Le Havre-nál kevésbé. Lehet a vicces finn környezet hiánya, vagy a sztori banalitása tette, de inkább untatott, mint szórakoztatott.

50/50 (Jonathan Levine - 2011)

Hát ez tényleg nagyon fifty-fifty. Lehet úgyis nézni, mint egy inspiráló filmet a rákkal szembeni harcban. Meg lehet úgy is, mint egy újabb füves-vicces filmet Seth Rogan-al csak itt most rákos vicekkel. Nekem sokkal inkább az utóbbi volt.

Behind the Sun (2001 - Walter Salles)

Azért az valahol megnyugtató, hogy ugyanazzal az érzéssel küszködnek a világ boldogabbik és kevésbé boldog szegleteiben élő embertársaim is, miszerint: csak megyünk körbe, mint az ökrök. Mindegy, hogy ügyvéd, PR-ügynök, vagy cukornádat arató paraszt. Megnyugtató, mert eszerint ez a világ valamilyen rendje. Az már kevésbé megnyugtató, hogy van a Földnek olyan szeglete, ahol a sárgává vált vér adja a ritmust az átlőtt ingen a következő gyilkosság kezdetéig és van, hogy az embernek nincs neve. Brazília ilyen hely és kevés az egérút. Megrázó film erről a kiútkersésről.

Blow Out (Brian De Palma - 1981)

Valami ilyen lett volna a Nagyítás is ha nem Antonioni rendezi. Egy sima krimi csak itt nem nagyít hanem hangosít hősünk. Na jó azért nem csak ennyi a különbség, a Nagyításról példálul eszembejutott néhány dolog ellentétben erről. Azért Dexter Trinity Killere innen van szépen "kikölcsönözve" szőröstúl bőröstül.

Zítra vstanu a oparím se cajem (Jindrich Polák - 1977)

Időutazós csehszlovák szájenszfiksön 1977-ből, természetesen a Korház a város szélén szereplőgárdájával. Az a magyar címe, hogy: Holnap felkelek és leforrázom magam teával. Olyanok vannak benne, hogy a főhős nem tudja Hitler harmadik birodalmát hidrogénbonbával segíteni mert félrenyel egy kiflit és megfullad. Azt hiszem mindent el is mondtam róla, aki ennyiből nem kívánja meg annak nem is való.

Certified Copy (Abbas Kiarostami - 2010)

Idősödő nosztalgiázó esztéta pároknak kötelező! De kellemes együttgondolkodást nyújthat bárkinek, aki egy kicsit is reflektív módon áll az élethez. Esetleg elgondolkodott az érték szó bankszámlán túli értelmén is. Az angol, olasz, francia nyelvvel való játék pedig külön élvezet volt. Az élet egyszerű csak mi bonyolítjuk, a film is egyszerű, de vanna benne mibe belebonyolódni.

Carnage (Roman Polanski - 2011)

A dolog egyetlen pozitívuma, hogy rövid. Polanski egy jó rendező, én pl. örültem, hogy rendez (ld. Ghost writer) és nem bújkál amiatt az ominózus dolg miatt, amit úgy hívunk, hogy a 60-as évek nagy H-val. De ez annyira erőltetett, hogy szavakat nehéz rá találni (nem is keresek). Csodálkoztam, hogy a faágtól, hogy nem jutott el a darab a világbékéig, aztán meg vissza.

King of Devil's Island (Marius Holst - 2010)

Nehéz egy valós történetre azt mondani, hogy sablonos. Hogy lehetne más, hogy lehetne az. Mégis az első tíz perc után tudja az ember mik fognak itt megtörténni, hiszen annyiszor láttuk már ezeket a jeleneteket. Szó se róla itt finom érzékkel vannak ezek a jelenetek felfűzve és elég erős a hangulata is ahhoz, hogy elvigye a filmet. Aki szereti az intézetis, börtönös filmeket biztos ezt is szeretni fogja.

We Need to Talk About Kevin (Lynne Ramsay - 2011)

Azt tuti, hogy gyereket nevelni nem könnyű. Ráadásul Kevin egy kis szemétláda. Lynne Ramsay szépen rakosgatja a puzzle darabkáit, Tilda Swinton hibátlanul hozza az anyaszerepet. Mi pedig szépen lassan keseredünk el, dőlünk a kardunkba és fogadjuk meg, hogy sose vállalunk gyereket. A klisészerű végkifejletet (vagy lehet nem is az) könnyen feledteti az iszonyú pontos jelenetek tűhegyes kegyetlensége. Biológiai órájuk monoton ketyegését figyelő nőknek semmiképpen nem ajánlom.

  The Sunset Limited (Tommy Lee Jones - 2011)

Igazi kamaradarab, másfél óra egy szobában Samuel L. Jacksonnal és Tommy Lee Jones-al, Black világossal White sötéttel a sakktáblán. Igazán nem könnyű. Egyátlalán nem könnyű végig követni is a másfél órát márcsak azért sem mert benne van a 2000 éves zsidó-keresztény kultúránk majd összes önellentmondása: hit-hitetlenség, ész-érzelem, jó-rossz, tartalom-üresség, élet-halál, fekete-fehér. Ráadásul a film kegyetlenül őszínte, mint ahogy az élet sem fekete-fehér, inkább szürke, mint itt a szakállak. Komoly darab,többször nézős!

Of Gods and Men (Xavier Beauvois - 2010)

Én már az alkoholista papokat sem értem igazán. A szezetesség egy szövetség, ami áldozatokkal és lemondással jár, aki nem bírja az ne csinálja. Értem, hogy a szerzetes is ember, de szent ember. A filmben vázolt dillema: miszerint magára kell-e hagyni a muszlim szélsőségesektől fenyegetett falut, vagy nem, így számomra kicsit hiteltelen. A döntés után önmaguktól Csajkovszkijra meghatottak utolsó vacsorája kifejezetten kellemetlen. A többi persze szép. Na meg ahogy szokott lenni az Algériaiakkal, - akiknek nem adatott meg a bátorság választása és a hőssé válás diadala - persze már megint senki nem foglalkozik egy idő után. Pedig ők maradnak, nekik ott kell élni és meghalni.

Deliver Us from Evil (Ole Bornedal - 2009)

Az tény, hogy a jót a rossztól nem könnyű megkülönböztetni. Az is igaz, hogy mindenkiben ott lapul az állat. Film mégis elveti kicsit a sulykot. a film közepétől érződő ritmus, sőt műfajváltás ezért zavaró is. Bár érteni vélem mit szeretne, katarzis helyett inkább mosolyog az ember, majd kínosan mosolyog. Nem rossz film csak a kontrasztokba belehal az üzenet. Azért az Aqua énekesnőjét (Lene Nystrøm) jó volt újralátni egy picit más szerepben.

Restless (Gus Van Sant - 2011)

Gus van Sant rendszeresen visszatér az elszigetelt csodabogár gyerekekhez és elkeseredett útkeresésükhöz ebben az életnek nevezett labirintusban (Gerry, Elephant, Paranoid Park). A Restless két főhősének rendesen kijutott az életből, vagy, hogy pontosabb legyek a halálból. Nem csoda ha nem normálisak, sajnos mindezzel film el is veszti érdekességét. Szép, kedves, megrázó de nem annyira, hogy holnapután még emlékezzek rá.

Shame (Steve McQueen - 2011)

Érdekes lehetne ez a kiégett, hideg, fizetős-szex vonal, meg az érzelmekre képetlen ember képe is ismerős. De mindez mégis hatását veszti az elrajzolt dramaturgiai fordulatokon. Bár a Hunger után nagyon vártam - ami egyébként kegyetlenül pontos tudott maradni - ez most csalódás volt. Nem egy ziccer maradt itt kis sajnos.

Somewhere (Sofia Coppola - 2010)

Egy fekete Ferrarival gyűrni a köröket, elaludni két szőke istennő privát rúdtáncán. Aki látta az első 10 percet látta a filmet. Unalmas a jólét? Kedves barátaim várunk mindenkit szerettel Kelet-Európában. Az van, hogy imádtam a Lost in translation-t, az is erről a világra való bután pislogásról szólt meg a kiégésről. Ott volt ennek háttere és volt is belőle kiút. Most itt csak a nyűglődést látom. "Kurvára semmi vagyok. - Menj el önkéteskedni. " Ez lenne a recept a világ boldogabbik feléről.

Hugo (Martin Scorsese - 2011)

Mondjuk nagyságrendekkel többet mond el a filmről, mint illúzióról, mint azt az Artist teszi. De még ez is kevés, minden sznobságom ellenére Scorsese neve sem volt elég ahhoz, hogy megszeressem. Van egyfajta hangulata, mint annak is ahogy gyönyörű angol angolsággal szólalnak meg benne a párizsiak. Én maradok a Taxisöfőrnél meg a Goodfellasnál.

Swades: We, the People (Ashutosh Gowariker - 2004)

Első találkozásom bollywoodal és meg kell mondani meghatározó élmény. Majdnem olyan, mint egy giccses amerikai film, de mégsem. Borzasztó dialógusok, borzasztó jelenetkeben egy borzasztó történet keretében. De népnevel, meg hagyományt őríz és tüzeli a nemzeti hevületet. Bevezeti az áramot meg az internetet a faluba, meg bevándorloltatja a kivándorlókat. Az óránként dalrafakadó és táncoló hősök pedig egészen egyszerűen lélegzetelállítóak, nézi az ember és nem hiszi el. Pedig igaz. Szürreália innen európából nézve, kultúrsokk a javából.