The Past (Asghar Farhadi - 2013)

Annyira teszett, amit Asghar Farhadi előző filmjéről, a Separationról írtam, hogy nem tudok tőle elszakadni. Ez a film is olyan, mint egy perzsa szőnyeg. Az egyébként perzsa mester szövi a szálakat, most épp Párizsban, szövi szorgalmasan. Amiből aztán szép lassan, jelenetről jelenetre kerekednek ki a minták. És még milyenek. Mindenképpen kell hozzá egy nyugodt délután, hogy ráhangolódjon az ember, de mindenképp megéri ez a története is.

This Is Martin Bonner (Chad Hartigan - 2013)

Milyen egy független film két kiüresedett férfi életéről? Unalmas, milyen más. Érdemes volt megcsinálni? Nem. Érdemes volt végignézni? Nem. Ilyenkor tényleg mindig elgondolkozok, mert meg van csinálva, nincs benne hiba, meg klassz színészi alakítások vannak benne. De minek?

Elysium (Neill Blomkamp - 2013)

Néztem és mondtam, ez kurva jó ez Jhonny Mnemonic, meg néztem és mondtam ez kurva jó ez tök Ghost In the Shell-es, meg District 9-os (nem véletlen). Aztán már csak néztem, néztem és a kurvajózás lassan elkopott. A fene se tudja miért. Olyan film, aminek a jövőhéten már a címére sem fogok emlékezni.

Final Cut: Hölgyeim és uraim (György Pálfi - 2012)

Legszívesebben írnék egy cikket a minket körülvevő mindenkivel megeső alaptörténetekről; vagy arról, ahogy ezek az alaptörténetek felkerülnek a vászonra; a montázsról, mint filmes eszközről; a montázsról, mint a posztmodern elsőszülött fiáról; a dj-kultúráról; a percepcióról és a humorról; a magyar filmes állapotokról, ahol nincs pénz forgatni, így marad ami van a filmarchívum; meg írnék a szerzői jogokról meg még vagy egy tucat dologról. Annyi mindent vetett fel ez a másfél órás cucc, hogy felsorolni is nehéz. Csak a szuperlatívuszok maradnak (és az újranézés)!

Hair (Milos Forman - 1979)

Már nincs olyan falusi búcsú, ahol a helyi színjátszókör ne énekelne valamit a Hair-ből. Így jól elfelejtjük, hogy az eredeti nem valami giccses hippi buzulás, amit Manyika énekel Manyikanéninek két fokhagymás lángos között, hanem egy jól rendezett musical-film, jó zenékkel és máig vállalható üzenetekkel. Érdekes persze, hogy hogy lesz a kispolgári képmutatás fikázásából vásári búcsú és már nagyon várom, hogy a fellációról, vagy az LSD-ről szóló dalok is feltűnjenek az X-factorban egyszer, akkor az ország együtt énekli majd, hogy: mászturbéssön, kenbifááájn... Szóljatok majd, hogy bekapcsoljam a tévém.

The Fall of the House of Usher (Roger Corman - 1960)

Amikor itt gügyögöm bele a klaviatúrába, hogy hiába 50 éves a film, még mindig működik. Akkor arra gondolok, hogy nem színházat vittek filmre. Hősünk nem kerekíti el a szemét, amikor megijed, a kamerát használják nem dokumentálnak, amikor a történet ki tud lépni a lineáris síkból és a többi és a többi. Na ez itt még nem sikerült. Nem tudom miért néztem végig - mostanában alig fejezek be filmet. Biztos csak azért mert jó rövid volt, az utolsó 20 perc még így is nagyon fájt.

2 Guns (Baltasar Kormákur - 2013)

Na azt se gondoltam, hogy Kormákur akciófilmet rendez majd. A The Deepről leszedtem múltkor a keresztvizet, mert művészkedő unalamas és halszagú volt. Ez itt egyik sem. Szerintem vicces, tökös és fel felidézi a 90-es évek mozijait, karaktereit. Nem drága olvasó a 90-es évek elmúltak, sosem lesz már olyan. De lehet rá emlékezni meg utalgatni. Az akciófilm rajongók persze azt mondják majd, hogy béna. A skandináv művészfilmesek meg felháborodnak, hogy miért kell így lemenni kutyába, ha másért nem a pénzért. Posztmodern van drágaságok! Sőt már el is múlt lassan. Nincsenek már tiszta műfajok, se rendezők, aki nem érti az nem érti az egészet.

Rosemary's Baby (Roman Polanski - 1968)

Van az úgy, hogy nem kell 10 liter vér félóránként az arcunkba', meg nem kell őrült hegedűrángatást hallgatni a kiemelendő jeleneteknél, meg nem kell egy altató jelenet után valami hirtelennel és hangossal ijesztgetni, meg nem kell rothadó kisbabafejű zombiktól undorodni. Mindez nem kell, mert a film szépen fel van építve, a hangulat meg van alapozva a Nyomasztás szépen oda van téve az első pillanattól az utolsóig. Tuti segített a sok trip Polanskinak, de megy ez neki. Talán ezért is működőképes filmje még 45 év után is.

Blade Runner (Ridley Scott - 1982)

Erről, a könyvről amiből készült, az azóta tartó vizuális, esztétikai és intellektuális hatásáról mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. És ez azért van... Ez azért van, mert mindez Igaz! Ez egy kurva jó sztori, amiből Ridley kurva jó filmet csinált. Kb. tizenötödjére látom, de még mindig ez a véleményem.

Amadeus (Milos Forman - 1984)

Legjobb film arról, hogy mi a különbség a zseni és a tehetség között. Valami úszóedző mondta, hogy az emberek 90%-ból lehet megye2 bajnokot nevelni, sok-sok gyakorlással és munkával persze. Aztán van 10% aki arra született, belőlük lehet vesrenyző aztán sok sok munkával. És vannak a zsenik, akik megnyerik az olimpiát. Na ez van itt szépen bemutatva Mozartal és Salierivel. Remek darab, azért a 3 órás rendezői változatot nem könnyű végigülni.

Oblivion (Joseph Kosinski - 2013)

Azzal kell kezdenem, hogy utálom Tom Cruise-t. Koktél, autista, vámpír, f16 nekem mindegy, nem tud meggyőzni. Itt se ő teszi. De a törtnet háttere, a világ ahol játszódik nekem bejött. És bár nem túlontúl eredeti azért ez elvitte a filmet.

Pacific Rim (Guillermo del Toro - 2013)

Édes Istenem, pont ennyi kell egy fáradt szombat estére. Szörnyek a tengerből, meg mechák, amik amortizálják egymást erősen. Guillermo del Toro meg a biztosíték, hogy ne legyen über gagyi csak simán gagyi. Popcornt elő, hátradőlni és nem gondolkozni.

Primer (Shane Carruth - 2004)

Az Upstream Color rendezőjének előző filmje. Abból sem értettem egy kukkot se de a képi világa miatt költőinek gondoltam. Lehet revideálnom kell magam, vagy beriratkozni egy koncentrációt fejlesztő tanfolyamra. Időutazós low-budget kömben.