The Hunger Games (Gary Ross - 2012)

Kifejezetten élveztem! Mit is látunk? Vehetjük szimpla utópiának is, de úgy nem annyira érdekes. Úgy már inkább, ha kicsit társadalokritikusan szemlélődve az elit csillogását és a leszakadó sokak szürkéjét látjuk a két oldalon. Vagy a természetesség és az egyre divatosabbá váló ízlés-tupír ellentétét. Nézzünk csak szét egy kicsit magunk körül. A tévé-showk sztátrépítkezése teljesen ott van, ahogy az is, hogy nem az számít, hogy mi Van hanem, hogy minek lehet azt eladni és, hogy azt szeretni fogja-e a közönség. Remek morális mese. Jó mindez egy lebutított Battle Rolyal-ban elmesélve és nem feltétlenül felnőtteknek, de akkor is.

The Cabin in the Woods (Drew Goddard - 2011)

Buta college horror szórakoztató csavarral, vagy mondhatjuk úgy, hogy szórakoztató háttér előtt. Konspirációs, szórakoztató, mitológiai horror. Olyan, mint amilyennek hangzik.

Trainspotting (Danny Boyle - 1996)

Tényleg nem tudom, hogy hanyadjára látom, de még mindig élevezem. Képi világ, zene túl a csillagos ötösön, a karaktereket azóta is másolgatni próbálják, a jelenetek 80%-a zseniális. A befejezés kicsit sutára sikeredett, de ez akkor is kultuszfim! A jó filmeket pedig újra és újra kell nézni, megtalálni és kiélvezni az apró részleteket. Mindig ez okozza az igazi örömöt, ahogy a zenében meg a csajokban is.

The Banishment (Andrey Zvyagintsev - 2007)

Egyszerűen imádom, ahogy és amivel ők építkeznek (ld. The Return, Elena). Most van egy jelenet, a gyerekek kirakóznak. Gyönyörű szentkép, az alakok kész vannak a háttér még nincs. Na ilyen a film is, bár két és fél óra alatt lenne időnk megtudni mindent mindenkiről, ezt nem kapjuk meg. Csak rakosgajtuk a puzzle-t szép lassan. Aki szereti, az imádni fogja mert nem egyszerű a kirakása. A képek és megfestett hangulatok pedig magukért beszélnek.

Johnny Mad Dog (Jean-Stéphane Sauvaire - 2008)

Az afrikai gyerekkatonáknál kevés durvább és megrázóbb dolog van már ha egyáltalán. Filmünk meg képes bemutatni ezt a totális agybajt, hogy ez így megtörténhet és így meg is történik. Két óra bazzeg-ilyen-nem-lehet élmény a kanapéból. Skandináv, az élet ürességéről meditáló művészfilmeseknek pályaelhagyáshoz ajánlott.

The Day of the Beast (Álex de la Iglesia - 1995)

Komolyan nehéz venni, viccesnek meg nem annyira vicces. Persze annak, ahogy egy pap okkultistákkal és sátánistákkal harcol a sátán ellen van egyfajta varázsa.

Michael (Markus Schleinzer - 2011)

Vannak ezek a rémek, akik kisrácokat tartanak bezárva a pincében és le-lejárnak molesztálni. Jellemzően biztosítási ügynökök a szomszédból. Filmünk kikerülve minden "ki gondolta volta", "ő is ember", "jobban kellett volna figyelni" klisét tolja ezt az arcunkba a maga csöndes, rideg kegyetlenségével, ahogy kell, ahogy van.

The Clash: Westway to the World (Don Letts 2000)

Don Letts volt az, aki reggea-t játszott a punkoknak a Roxy clubban Londonban. A punkok meg elolvadtak ettől és mentek ki Jamaicába lazulni a rastákhoz. Aztán Don ha már úgyis imserte ezeket az anyaszomorítókat meg volt egy csómó felvétele már, elkezdett doksikat csinálni a punkról. Semmi különös, öreg sárgafogú emberek ülnek a kanapén és mesélnek plusz az imént említett amatőr felvételek a ládafiából. Semmi különös, mégis egy újabb kurva érdekes puzzle most éppen a Clash-ről. Én spec. napokig bírnám nézni ezeket a beszélő fejeket, annyira izgalamas volt a korszak.

Rebellion (Mathieu Kassovitz - 2011)

Persze nehéz fikázni, mert az ember azért próbál kiállni a filmek mellett, amik fel próbálják hívni a figyelmet azokra a történelmi pillanatokra, amikor a fehér ember beleszarik valakiknek az arcába (itt most szegény új-kaledóniaiak szívják meg a nagy francia becsületet). De azért Kassovitztól (na jó Kassovitz Gyűlöletétől) többet várna az ember, mint, hogy egyre közelítünk az épp fontosat mondó arcra aztá hirtelen rávágjuk az Apokalipszis most slow motion helikoptereit. Tényleg csesszék meg a franciák, de ez akkor se jó film.

The Long Good Friday (John Mackenzie - 1980)

Angol gangsteres. Talán azért néztem végig mert nem figyeltem oda és vége lett.

Detachment (Tony Kaye - 2011)

Minden el van baszva. Sokan sokféleképp csináltak már erről filmet. Ez után úgy érzi az ember, hogy de most tényleg. Pedig minden generáció ezt érzi. Ettől ez még egy jól működő, megrázó film. Igaz se diagnózist se receptet nem ad.

The Dictator (Larry Charles - 2012)

Nem egyszerű lemenni ilyen bunkó-ostobába, de ha sikerül jó onnan fröcsögve röhögni magunkon és a kifordult világon. Hogy mi különbözteti meg a pisi-kaki vicces amerikai pitétől azt nem tudom, de valami igen. A zenei betétek zseniálisak.