Prisoners (Denis Villeneuve - 2013)

Hát kéremszépen ez egy tökéletes thriller. Ilyen lenne a Killing is ha nem kéne 40 percenként valamilyen cliffhangerrel megszakítani. De azt kell, ezt meg nem. Ritkán lát az ember ilyen pontos személyiségrajzokkal operáló izgalmas Mozit. Jöhet a Denis Villeneuve összes.

The Thin Blue Line (Errol Morris - 1988)

Valaki lelőtt egy rendőrt Dallasban. Köbö ennyivel indulunk és köbö ennyivel is leszünk okosabbak a doksi végén is. Közben meg nézhetjük, hogy ki hogy emlékszik vissza arra amit nem is nagyon látott, meg, hogy okos kövér rendőrök, hogy nyomoznak. A zenéje meg Philip Glass.

Cold Eyes ( Ui-seok Jo, Byung-seo Kim - 2013)

Középkategóriás távol-keleti akció mozival állunk itt szemben. Nem emelkedik ki, de nem is szürkül bele a tömegbe. Két órás kikapcsolódás. Nem több, nem kevesebb.

The Past (Asghar Farhadi - 2013)

Annyira teszett, amit Asghar Farhadi előző filmjéről, a Separationról írtam, hogy nem tudok tőle elszakadni. Ez a film is olyan, mint egy perzsa szőnyeg. Az egyébként perzsa mester szövi a szálakat, most épp Párizsban, szövi szorgalmasan. Amiből aztán szép lassan, jelenetről jelenetre kerekednek ki a minták. És még milyenek. Mindenképpen kell hozzá egy nyugodt délután, hogy ráhangolódjon az ember, de mindenképp megéri ez a története is.

This Is Martin Bonner (Chad Hartigan - 2013)

Milyen egy független film két kiüresedett férfi életéről? Unalmas, milyen más. Érdemes volt megcsinálni? Nem. Érdemes volt végignézni? Nem. Ilyenkor tényleg mindig elgondolkozok, mert meg van csinálva, nincs benne hiba, meg klassz színészi alakítások vannak benne. De minek?

Elysium (Neill Blomkamp - 2013)

Néztem és mondtam, ez kurva jó ez Jhonny Mnemonic, meg néztem és mondtam ez kurva jó ez tök Ghost In the Shell-es, meg District 9-os (nem véletlen). Aztán már csak néztem, néztem és a kurvajózás lassan elkopott. A fene se tudja miért. Olyan film, aminek a jövőhéten már a címére sem fogok emlékezni.

Final Cut: Hölgyeim és uraim (György Pálfi - 2012)

Legszívesebben írnék egy cikket a minket körülvevő mindenkivel megeső alaptörténetekről; vagy arról, ahogy ezek az alaptörténetek felkerülnek a vászonra; a montázsról, mint filmes eszközről; a montázsról, mint a posztmodern elsőszülött fiáról; a dj-kultúráról; a percepcióról és a humorról; a magyar filmes állapotokról, ahol nincs pénz forgatni, így marad ami van a filmarchívum; meg írnék a szerzői jogokról meg még vagy egy tucat dologról. Annyi mindent vetett fel ez a másfél órás cucc, hogy felsorolni is nehéz. Csak a szuperlatívuszok maradnak (és az újranézés)!

Hair (Milos Forman - 1979)

Már nincs olyan falusi búcsú, ahol a helyi színjátszókör ne énekelne valamit a Hair-ből. Így jól elfelejtjük, hogy az eredeti nem valami giccses hippi buzulás, amit Manyika énekel Manyikanéninek két fokhagymás lángos között, hanem egy jól rendezett musical-film, jó zenékkel és máig vállalható üzenetekkel. Érdekes persze, hogy hogy lesz a kispolgári képmutatás fikázásából vásári búcsú és már nagyon várom, hogy a fellációról, vagy az LSD-ről szóló dalok is feltűnjenek az X-factorban egyszer, akkor az ország együtt énekli majd, hogy: mászturbéssön, kenbifááájn... Szóljatok majd, hogy bekapcsoljam a tévém.

The Fall of the House of Usher (Roger Corman - 1960)

Amikor itt gügyögöm bele a klaviatúrába, hogy hiába 50 éves a film, még mindig működik. Akkor arra gondolok, hogy nem színházat vittek filmre. Hősünk nem kerekíti el a szemét, amikor megijed, a kamerát használják nem dokumentálnak, amikor a történet ki tud lépni a lineáris síkból és a többi és a többi. Na ez itt még nem sikerült. Nem tudom miért néztem végig - mostanában alig fejezek be filmet. Biztos csak azért mert jó rövid volt, az utolsó 20 perc még így is nagyon fájt.

2 Guns (Baltasar Kormákur - 2013)

Na azt se gondoltam, hogy Kormákur akciófilmet rendez majd. A The Deepről leszedtem múltkor a keresztvizet, mert művészkedő unalamas és halszagú volt. Ez itt egyik sem. Szerintem vicces, tökös és fel felidézi a 90-es évek mozijait, karaktereit. Nem drága olvasó a 90-es évek elmúltak, sosem lesz már olyan. De lehet rá emlékezni meg utalgatni. Az akciófilm rajongók persze azt mondják majd, hogy béna. A skandináv művészfilmesek meg felháborodnak, hogy miért kell így lemenni kutyába, ha másért nem a pénzért. Posztmodern van drágaságok! Sőt már el is múlt lassan. Nincsenek már tiszta műfajok, se rendezők, aki nem érti az nem érti az egészet.

Rosemary's Baby (Roman Polanski - 1968)

Van az úgy, hogy nem kell 10 liter vér félóránként az arcunkba', meg nem kell őrült hegedűrángatást hallgatni a kiemelendő jeleneteknél, meg nem kell egy altató jelenet után valami hirtelennel és hangossal ijesztgetni, meg nem kell rothadó kisbabafejű zombiktól undorodni. Mindez nem kell, mert a film szépen fel van építve, a hangulat meg van alapozva a Nyomasztás szépen oda van téve az első pillanattól az utolsóig. Tuti segített a sok trip Polanskinak, de megy ez neki. Talán ezért is működőképes filmje még 45 év után is.

Blade Runner (Ridley Scott - 1982)

Erről, a könyvről amiből készült, az azóta tartó vizuális, esztétikai és intellektuális hatásáról mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. És ez azért van... Ez azért van, mert mindez Igaz! Ez egy kurva jó sztori, amiből Ridley kurva jó filmet csinált. Kb. tizenötödjére látom, de még mindig ez a véleményem.

Amadeus (Milos Forman - 1984)

Legjobb film arról, hogy mi a különbség a zseni és a tehetség között. Valami úszóedző mondta, hogy az emberek 90%-ból lehet megye2 bajnokot nevelni, sok-sok gyakorlással és munkával persze. Aztán van 10% aki arra született, belőlük lehet vesrenyző aztán sok sok munkával. És vannak a zsenik, akik megnyerik az olimpiát. Na ez van itt szépen bemutatva Mozartal és Salierivel. Remek darab, azért a 3 órás rendezői változatot nem könnyű végigülni.

Oblivion (Joseph Kosinski - 2013)

Azzal kell kezdenem, hogy utálom Tom Cruise-t. Koktél, autista, vámpír, f16 nekem mindegy, nem tud meggyőzni. Itt se ő teszi. De a törtnet háttere, a világ ahol játszódik nekem bejött. És bár nem túlontúl eredeti azért ez elvitte a filmet.

Pacific Rim (Guillermo del Toro - 2013)

Édes Istenem, pont ennyi kell egy fáradt szombat estére. Szörnyek a tengerből, meg mechák, amik amortizálják egymást erősen. Guillermo del Toro meg a biztosíték, hogy ne legyen über gagyi csak simán gagyi. Popcornt elő, hátradőlni és nem gondolkozni.

Primer (Shane Carruth - 2004)

Az Upstream Color rendezőjének előző filmje. Abból sem értettem egy kukkot se de a képi világa miatt költőinek gondoltam. Lehet revideálnom kell magam, vagy beriratkozni egy koncentrációt fejlesztő tanfolyamra. Időutazós low-budget kömben.

The Stone Roses: Made of Stone (Shane Meadows - 2013)

Sosem szerettem a Stone Roses-t, ettől a filmtől meg nem fogom megszeretni, de nagyon megérteni sem mi is történt velük.

Despicable Me 2 (2013)

Mit tudom én... Valahol a Shrek környékén úgy gondoltam, hogy van felnőtteknek szóló szórakoztató rajzfilm. Azóta kényszeresen meg-megnézek ilyeneket, hátha. De nagyon ritkán futok ilyenbe bele. Most sem erről van szó.

World War Z (Marc Forster - 2013)

A zombi téma, hálás téma. Van lassú zombi, vak zombi, süket zombi, buta zombi, gyors zombi, okos zombi, kerek meg lyukas csokoládé. Itt most épp gyors darwinista zombi van étlapon. Van benne néhány eredeti fordulat meg akció meg brad bitt. Szombat estére ha nincs más pont jó.

CBGB (Randall Miller - 2013)

Hogy is fejezzem ki magam? Én csípem a punk-ot, meg csípem a Big Bang Theory-t is. De ettől még nem szívesen írom le a kettőt egy mondatban, mert kurvára nem ugyanaz a sportág. Itt mégis megtörténik ez. Nem csak az, hogy Leonard tűnik fel Terry Ork szerepében, hanem, hogy az egész ilyen kis viccesre van véve. A punk meg dühös, bárki bármit mond. Aki lusta elolvasnia a Punk Cenzúrázatlan történetét az persze nézze meg kb. azon alapszik. Csak ez nem érdekes.

Twelve Monkeys (Terry Gilliam - 1995)

Úgy általában majdem minden Terry Gilliam univerzum levesz a lábamról. Terry meg van kattanva ugyanis rendesen, ráadásul abból a fajtából való, aki képes a fejében dúló after partyból valami Egészet összegyúrni ha épp arról van szó. Azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom jelen dolgozatát. Ettől még újranézésre ajánlhatom.

The Kings of Summer (Jordan Vogt-Roberts - 2013)

Imádtam a képi világát meg a karaktereit is meg a hangulatát is, meg úgy általában szimpatikus volt. Aztán a végére kicsi elfogyott a film/szusz. Felnövős, aranyos. Tényleg mindent a nők rontanak el?

Se7en (David Fincher - 1995)

Erős darab, meg kell vallani, kevés betegebb dolgot láttam azóta is. De azért az a fordulat, hogy a szeriális killert a könyvtárjegye buktatja le kicsit erős. Top5 thriller ettől még, amit két-három évente megnézek.

Northwest (Michael Noer - 2013)

Piti gangszta nagykutya akar lenni a nagykutyák meg jól megbasszák foglalnám össze ilyen költőien filmünket, ami egyébként nem rossz csak már láttuk sokszor ezt a sztorit és már az sem hoz túl delikát, hogy mindez Dániában játszódik.

Breaking Bad Season 5 (Vince Gilligan - 2013)

Már a Family Guy is megmondta, hogy nincs jobb sorozat a földkerekségen a Breaking Bad-nél... maximum a Wired. És ezt minél többször el kell mondani úgy, hogy közben mintegy beavatottként jó hosszan lehunyjuk a szemünk a barátaink előtt. Én is ezt teszem most bele a virtuáliába. Az utolsó évadtól meg nem kell sokat várni csupán annyit, hogy szépen lezárja ezt a történetet és megőrzi a brand-et az utókornak (ezt pl. Lost-ék nem bírták megtenni és a nézettség okán ki is nyírták magukat és a történetüket szépen).

Dig! (Ondi Timoner - 2004)

Isten látja lelkemet és a blogom, szeretem a drog-filmeket. Itt meg kijut nekem a jóból, mert mind a Dandy Warhols, mind a Brian Jonestown Massacre tagjai odateszik magukat és amivel csak lehet visszaélnek, de jól. Hogy nem más ez, mint a Velvet Underground koppintása 2000-ben még az se nagyon zavar. Már csak azért sem mert Nicóéknak nem voltak kézikemeráik, amivel mindent meg tudtak örökíteni az utókornak (így maradt nekik a zene, zárójelben jegyzem meg). Most, hogy a Dandy Warhols miért futott be és adta el magát a vodafonnak, Brian Jonestown Massacre meg csak az ördögnek a fene se tudja. Talán többet verekedtek a színpadon, mint amennyit játszottak. Aki szereti a zenei doksikat, csípni fogja ezt is. Én se most látom először.

Mr. Nobody (Jaco Van Dormael - 2009)

Umberto Eco valahol azt írja, hogy nincs izgalmasabb a két ruhadarabb között kivillanó női testrésznél. Mert a többit hozzáképzeljük és így lesz csak igazán izgalmas. Ilyenek a szerzői filmek is. Van, hogy az embernek van kedve hozzáképzelni, ami nincs ott, vagy épp pont jó pillanatban kapja el az embert, így nem is kell nagy erőfeszítést tenni. Na most nekem nem volt kedvem hozzáteni a filmünköz. Amikor először láttam, tetszett, kicsit zavaros volt, de szerettem. Most csak a zavarosság maradt. Persze valahol erről a zavarról is szól. Mindenképpen érdekes film és biztos nekifutok majd harmadjára is.

The Conjuring (James Wan - 2013)

Ilyen démonos megszállós szellemes, pincébe lemenős (tényleg). Ettől még nem merném megnézni sötétben, mert így is a frászt hozta rám a szombati ebéd után. Azt hiszem egy horrortól ezt várja az ember. A műfaj rajongói csípni fogják.

A Band Called Death (Mark Christopher Covino, Jeff Howlett - 2012)

Érdekes darab, meg kell hagyni. Doksi egy vallásos, spirituális feka punk bandáról, akik előbb voltak, mint a Ramones. Úgy kezdődik, hogy az első 10 percben feltűnik Frodó, közvetlenül Henry Rollins után és megmondja, mennyire fontos is volt a The Death. Én azt nem tudtam Frodó, hogy ilyen idős vagy, meg azt se, hogy szereted a punkot. De úgy komolyan, te mi a faszt keresel egy punkról szóló dokfilmben? Aztán van még benne olyan is, hogy a név miatt minkdeki fikázta a bandát: és most következzen a Halál. De hangot hallottak, üzent a szentlélek, hogy kövessék az utat és maradjanak azok, akik: A Halál. Persze a végén reagge-t játszottak, vagy még annál is rosszabbat. Azért a végén segít Az Internet és befutnak és mindenki örül a Ramones-ból, aki még él (senki) és Frodó is feltűnik megint. Naná, hogy nem lehet rájuk meg a nagy feka szívükre haragudni, azért láttam már izgalasabb dolgokat is ebben a témakörben.

New World (Hoon-jung Park - 2013)

Jól hozzá vagyunk szokva az elkoptatott amcsi fordulatokhoz. Én amikor jön az igazi cucc a távol-keletről, ami nagyjából ugyanolyan csak mégis kurvára nagyon más, akkor egyszerűen letérdelek és meghajtom a fejem. Ennyi kell egy jó thrillerhez, kb. ennyi vér, ilyen karakterek és ilyen sztori.

Good Vibrations ( Lisa Barros D'Sa, Glenn Leyburn - 2012)

Van olyan, hogy aranyos punk? Na, ez egy aranyos punk film a belfasti punk-éráról, aminek egy hippie a keresztapja. Egyébként nem, nincs olyan, hogy aranyos punk, így filmünk is sántít.

The Deep (Baltasar Kormákur - 2012)

Már annyi ilyen hegyről lejövős, sivatagból kijövős, habokból túlélős cuccot láttam. Én tuti az első percben feladnám, szenvdejenek a hősök ne én! Kormákur meg most se az előbbihez, se az utóbbihoz nem tesz hozzá semmit. Tengerészes, jeges vizes, sirályos, unalmas.

Lesson of the Evil (Takashi Miike - 2012)

Takashi Miike egyet tud igazán: kegyetlennek lenni. Mestere ő ennek, de tényleg. A távolkeleten van ilyen néhány, de ő igazi Sensei. Jó van a filmjei mögötte történet is, de az nem nagyon látszik ki a vér alól. Még nem döntöttem el, hogy elég-e ennyi egy filmhez. Mindenesetre megvan a varázsa.

Kauwboy (Boudewijn Koole - 2012)

Utoljára a Beasts of the Southern Wild volt rám ilyen hatással. Elkezdtem nézni és az első percével levett a lábamról, ami úgy is maradt az utolsó pillanatig (hogy még pontosabb legyek az utolsó pillanat a kedvencem, érdemes maradni a cast után is). Levett a lábamról a kedvességével. Az meg nem egyszerű az én esetemben. Gyermeki báj, tragédia, élet mindeféle ragacsosság nélkül. Csak ajánlani tudom.

The Killing Season 3. (Soren Sveistrup - 2013)

A Killing a harmadik évadra teljesen beért. Hangulatban eddig is erős volt, de most az esőn túl operatőrileg is alátámasztották. Nem azt mondom, hogy eddig nem volt jó, azt mondom beérett. Azt hiszem Linden-Holder karakterről és színészpárosról sokat nem kell beszélni, de a többiek valahogy elkoptak nekem az előző évadokban. Itt most Bullet nem rossz, de amit Peter Sarsgaard tol az valami káprázatos. Jó kell hozzá a forgatókönyv is, de valami egészen durván nyomasztó. Az elején kicsit sok volt ez a szál, de meggyőzött. A sok mikro-sztori persze most is sok, nincs olyan karakter, akivel ne történne meg a szociológia lexikon, de erre mondhatjuk azt, hogy fent kell tartani a feszültséget mégha kicsit életidegen is. Ha viszont az egészet, mint krimi vesszük, akkor nincs ok kritikára, teljesen rendben van. Ráadásul végre úgy fejeztek be valamit, ahogy kell: le van zárva, de nincs befejezve.

Vanishing Waves (Kristina Buozyte - 2012)

Az oroszokkal és a nagy lelkükkel sosem könnyű, ez meg ráadásul Litván nem orosz. Ha mint vizuális hallucinációt nézem, nem rossz. Ha mint lelki élveboncolást, akkor kicsit zavarbaejt a szexualitás ilyeténmód felülértékelése. Értem én a dramaturgiai akadályt, hisz nehéz kómában Kandinszkijről dumálni, a szex meg ott van kéznél és akkor már ott a szerelem is. De mégis túl egyszerű. Ha mint science fiction-t nézem, hát úgy meg nem túl erős. Ha, mint filmet nézem úgy meg nem túl jó. Persze, aki szerzői filmre vágyik bepróbálhatja.

Pussy Riot: A Punk Prayer (Mike Lerner, Maxim Pozdorovkin - 2013)

Egyre ritkábban jövök zavarba értékügyileg ebben a korban, de a Pussy Riot-al pont úgy vagyok, mint Ai Weiwie-el. Fingom nincs miért, de nem szimpatikus. Értékügyileg képtelen vagyok Putin, vagy a kinai diktatúra oldalára állni, de az övékre se tudok. Bemenni egy ortodox templomba butáskodni szerintem kellemetlen. Úgy, hogy az előző akció egy poresz volt a bijologickej mjúzeumban, úgy ez az egész átmegy kicsit ízléstelenbe is. Van egy olyan érzésem, hogyha nincs ez a gyönyörű orosz kiscsaj az egészben, akkor sokkal kevésbé mediatizálható és maradna az ami: 20 orosz anarchista senkit nem érdeklő performanszának. De mégis ott van Putin meg a vallási őrültek és mégis a Demokráciáért való kiállásá válik az egész cucc. Én azt mondom, a vallási szélsőjobb vállalhatatlan, Putin vállalhatatlan és ha az orosz anarchizmus is csak egy Pussy Riottal tud előállni, akkor tőlem az is mehet a levesbe. Free Russia!

Mud (Jeff Nichols - 2012)

Tökre bírtam a hangulatát meg a karaktereket is egy darabig. Aztán ment át nagyon tomszójeresbe és én elvesztettem a fonalat, amit a végéig sem találtam meg. De nincs benne hiba. Egyszerűen nem nekem szól.

Olympus Has Fallen (Antoine Fuqua - 2013)

Én nem vagyok az a csávó, aki folyton kérdezgeti a horrorfilmnél, hogy na de miért kell lemenni a pincébe? Meg a pornónál sem gondolkodok, hogy akkor most ők tényleg ennyire szerelemesek? Az akciófilmtől meg nem várok mást, mint, hogy lőjenek mindent halomra, robbanjon fel minden, vagy egy kicsit több is, meg legyen egy tökös hős, aki mindezt rezzenéstelen arccal tolja végig. A végén meg húzzák fel az amerikai zászlót (na jó enélkül ellennék). Jól szórakoztam.

The Body (Oriol Paulo - 2012)

Spanyol, csajos thriller. Van itt kis ármány, meg szerelem, kis izgulás, a végéért meg érdemes végignézni. De aki otthagyja 20 perc után sem veszít majd sokat.

Errors of the Human Body (Eron Sheean - 2012)

Drezdában génkutatós, tumoros, Derrickes színvilággal. Ez már magában elég para. Valahogy mégis olyan gyengécske, vontatott néhol már fárasztó. De ha igazán jellemezni akarnám egy mondattal, akkor azt mondanám, hogy nehéz róla bármit is írni, mert olyan kis zöldes-szürke semmilyen.

Europa Report (Sebastián Cordero - 2013)

Sebastián berakta a Moon-t meg a Sunshine-t a turmixgépbe, adott hozzá egy kis tabascot és addig turmixolta, amíg önálló színt nem kapott. Akik bírták ez előző két mozit, bírni fogják ezt is (mint én pl.). Európán jégben életet kutatós, fényévekre mindentől, űrös parás. Teljesn jó.

Neprijatelj aka The Enemy (Dejan Zecevic - 2011)

7 nappal a dél-szláv háború után vagyunk. Azért, hogy nem a békét fogjuk itt ünnepelni másfél órán keresztül az már az elős percek után érezhető. Az, hogy nem egy sablonos háborús film az csak úgy fél óra után derül ki. Onnan meg átfordul valami egészen durva lidércnyomássá. A vége már maga a pokol. Hangulatból ötös, színészetből ötös, rendezőnk meg megmutatta, hogy egy kamaradarabbal a hegyekben akár nagyobbat is lehet ütni, mint a normál költségvetéssel.

Trance (Danny Boyle - 2013)

Danny az én egyik kedvencem be kell valljam. Még olimpiát is tud rendezni, én meg láttam minden filmjét (na jó a Beach-et nem). De ez akkor se jó. Jól van persze megrendezve (na jó, lehet hibátlan), meg tele van reklámmal, szal nagyot nem bukik majd rajta. A borotvált punci pedig, mint termékelhelyzés és központi motívum egyszerűen zseniális. A film feléig még egy cicibimbó sem látszik, aztán megkapjuk a jó Rosario Dawsont, pucér buksza premier plánban, ahogy azt kell belesétál ő, AZ, bele a zarcunkba. Innentől mindegy is lenne. És mindegy is. Csak azért bánok most el vele ilyen kegyetlenül, mert valahogy nem Boyle-os, nem Danny-s. Egyébként hipnotizálós, ez már valóság, vagy még nem az-os krimis, nothrill-es thriller.

The Act of Killing (Christine Cynn - 2012)

Nem könnyű két és fél órát át akkorisbaszódjmeg-ezni, itt pedig kőkeményen ez történik. Doksink Indonéz félkatonai szervezetek már öregecske kivégzőiről szól, akik most mintegy filmjelenetekben újrajátszák a borzalmakat. Azt, hogy hogyan végeztek ki 100 meg 100 kommunistát egy darab dróttal. Nekik nem is olyan borzasztó egyébként, olyan természetesnek tűnik. Szar meló, de valakinek ezt is meg kell csinálni. Meg ott van Guntanamó is, az sem jobb stb. stb. Mindettől annyire szürreális lesz a cucc, hogy azt nehéz körbeírni. A valóság annyira szürreális, hogy annak szürreális dramatizálása valami egészen elképesztő elegyet alkot. Nem könnyű végignézni, de leginkánn az undor miatt. Egyébként meg baszódjatok meg, de tényleg!

A Hijacking (Tobias Lindholm - 2012)

Hajót elrablós, terroristákkal tárgyalgatós dán unalmas. Nem tudom miért néztem végig, nem éri meg az utolsó 10 percért sem.

Smashed (James Ponsoldt - 2012)

Annyi mindent láttunk már a drogról, meg alkoholizmusról. Az ember azt hiszi mindent elmondtak már róla. És ez igaz is. Itt sem kell egetrengető világmegváltást várni, mégis kedves és közben kegyetlenül őszínte film ez. Engem teljesen levett a lábamról, de lehet csak a lappangó alkoholizmusom miatt. Mindenki függ valamitől!

Ill Manors (Ben Drew - 2012)

Rendezőnk rapper London külvárosából, aki most nem csak a mike-ba nyomja, hanem a kamerába is. Nyilván nem egy Fellini, igaz nem is Dr. Dre, de a cucc, amit összedobott elég autentikusnak tűnik minden esetlessége ellenére is. Anglia ugyanis fuldoklik megint és amit mi rap számokban hallgatunk az ott valóság. A sajtó ott tele is van ezekkel a női bandás, késeléses, crackhead cuccokkal. Na emberünk ezeket összefűzte egy filmmé, narrációnak meg használta, amit tényleg tud: a rap-et. Lehet valakinek ez musical-esnek tűnhet, de nekem tetszett. (Na most azt, hogy ez 10 év múlva ez tuti kordokumentum lesz, azt már csak zárójelben jegyzem meg.)

American History X (Tony Kaye - 1998)

Erősen túlértékelt darab. Persze, aki beéri a: skinek köcsög, fekák köcsögök, de a szeretet talán segíthet - üzenettel, az élvezni fogja. Meg kezdő náciknak, kezdő libsiknek ideológiai támaszként hasznos lehet, hiszen szépen összegyűjti a közhely lexikon idevonatkozó szócikkeit.

Behind the Candelabra (Steven Soderbergh - 2013)

Liberace egy amcsi sztár volt, történetesen gay, aki nem coming out-olt, már csak azért sem mert ez a 80-as években még nem volt annyira bevett szokás. Ahogy az már csak lenni szokott öregecske kecske fiatal sót szeret nyalni, aztán megint egy másik fiatalt. A dráma meg jön ezerrel. Semmi különös. Viszont Michael Douglas meg Matt Damon rendesen odateszi magát. Maga a téma sem nagyon érdekelt, de amikor 1 óra utám felmerült bennem, hogy miért is nézem én két meleg szerető luxus mindennapjait, akkor be kellett vallanom, hogy hangulatilag ügyes a film. Michael és Matt alakítása elviszi a filmet.