Side by Side (Christopher Kenneally - 2012)

A népek megmondják a frankót a cellulodiról, a videóról, a digitális technikáról meg CGI-ról, 3D-ről. A technológia demokratizálásáról meg arról, hogy mekkora flash, ahogy celluloid lenyomja a légyzümmögést a vágószobában. Mindezek mellett megcsodálhatjuk Keanu Reeves-t úgy körülbelül 12 különböző hajjal, ahogy nagyon lelkesen kérdez. Aztán persze jön Lynch és megfejt megint mindent. Tök mindegy a technológia, meg, hogy az mennyire olcsó. Azért mert sok a cerka meg a papír még egyáltalán nem születik több jó regény!

Wreck-It Ralph (Rich Moore - 2012)

Ritkán bírom azt mondani tengerentúli animációra, hogy megérte a másfél órát és el sem aludtam rajta. Ez most az a kategória. Persze, akit nem érdekel, hogy mit csinálnak a videójáték hősök meló után az nyugodtan kihagyhatja. Nekik elárulom, hogy a rosszak terápiára járnak!

The Silence Of The Lambs (Jonathan Demme - 1991)

Hannibal Lecter karaktere, meg aki azt megformálja (színész és rendező egyben) tényleg izgalmas, néhol fergeteges. Az össes többi (történet, rendezés, színészek) nem több egy középkategóriás amcsi thrillernél. Az viszont tény, hogy ez a karakter elviszi a filmet, meg a folytatásokat is.

Sinister (Scott Derrickson - 2012)

Rendezőnk Scott meg az ő kollegái valószínűleg tényleg sokat tudnak az ijesztgetésről. Talán hegedű nincs benne, de minden más igen. A baj csak az, hogy azon túl, hogy teletolják az agyat adrenalinnal (félelem) túl sok minden nem jutott eszükbe. A történet és háttere valami fantasztikusan buta, következetlen és kidolgozatlan. De az is lehet, hogy úgy, mint a pornónál, nem erre kell figyelni.

The Punk Syndrome ( Jukka Kärkkäinen, Jani-Petteri Passi - 2012)

Finn rokonaink csináltak arról egy doksit, ahogy ők punkkal gyógyítják a down szindrómát. Őrületes. Nem könnyű. Egyrészt 20 perc múltával kezdtem érezni magamon a down jeleit. Hogy már én is reggel rettegek a délutáni körömvágástól, és már írtam én is a punk számot, hogy bassza meg a körömvágó. Másrészt durván elgondolkoztatott, hogy ez tényleg jó így? Azzal tényleg teljesebb lesz down-os barátaink élete, ha próbálnak és koncerteznek egy punk bandával. Ezzel lesz teljes? Ülni az otthonban vs. ez? Azt kell mondjam, a Yo También egy kurva jó film és tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom. De ehhez képest az egy habos amcsi romcsi dráma. Kőkemény valóság a down-ról, komoly morális kérdésekkel. Klasszikus, perfekt dokumentarizmus!

Argo (Ben Affleck - 2012)

Vannak népek, akik úgy képzelik, hogy semmi nem igaz és a zsidók irányítják szépen csöndben ezt a legtöbbször kurva unalmas rögvalóságot. Nem tévednek nagyot. Semmi sem úgy igaz, ahogy látszik. Igaz nem a zsidók, hanem az élet/véletlen írja a sztorikat, mi meg asszisztálunk, ahogy tudunk. Nincs itt semmi lejátszva. Az amcsik lavírozgatnak a nemzetközi vizeken, persze pénz, hatalom, meg demokrácia mentén. És persze el is kúrják, ahogy szokták. Onnan meg jön az improvizáció. Ha tehetségesek csinálják, azon túl, hogy jól sül el még izgalmas is és lehet belőle filmet csinálni. Egyet viszont sose feledjünk, ami a hősiesség, kreativitás netovábbja az egyik oldalról, az életfogytig szopás a másikon. Irán itt is csak egy filmháttér (par excellence) az amcsi hősök mögött. Én végig élevztem ezt a leleplező cuccot, mert szerintem zseniális ez a sztori (is). Azért az keserédes, hogy megint azoknak drukkolunk, akiknek nem annyira kéne.

Flight (Robert Zemeckis - 2012)

Ilyen egy jó film. Van egy komoly sztori, tök sima lineáris történetmesélés, jelenetről jelenetre szépen ismerjük meg, akit meg kell. Jó színészek feltöltik élettel, akit fel kell, az operatőr onnan mutatja meg, amit meg kell, ahonnan azt kell. Van kool soundtrack a top 20 ever-ből, de csak finoman. Nem videoklipp ez. Néha a rendező megcsörrenti a sarkatyúit, de csak, hogy ne nagyon feledkezzünk bele. Jó a végét kicsit habosra verték, de hát amcsik. Profi munka. Iparos, de profi.