Garbo: The Spy (Edmon Roch - 2009)

Azt mér most kell megtudnom, hogy a II. vh. megnyerését egy Garbo nevű (mer olyan jó színész volt a szívem, aki egyébként férfi) katalán kettősügynöknek köszönhetjük? Egyébként kitüntették a németek meg az angolok is, biztos, ami biztos pedig a kezdetekben olyan dolgokon csúszott el, mint amikor azt mondta, hogy az angol rakodómunkások túl sok bort isznak. Meg meghalt afrikában, de feltámadt Venezuelában. Így megy ez. Jól összerakott doksi remek archívokkal.

Requiem for Detroit? (Julien Temple - 2010)

Doksi Detroitról az egykor volt ígéret földjéről, ahova százezrek vándoroltak, hogy a Ford gyárban alapozzák meg életüket. A prosperáló iparváros, ahol a GM évente jött ki egy új modellel ma egész szellemváros-részeket tudhat magáénak. Érdekes és tanulságos főleg egy újabb nagy gazdasági válság közepén.

Rust and Bone (Jacques Audiard - 2012)

Kicsit sok és kicsit túl erős a népmesei 'és egyszer csak' fordulat benne, ami nem lenne baj ha egy kicsit izmosabb állítást támasztana alá. Az, hogy egy gyilkos orcába több érzelem szorult, mint főhősünkbe (aki egy gyilkos orca egyébként), majd mégesem - nekem kicsit kevés a zárójelenet ellenére is. Ettől ez még egy jó film, a rengeteg napot és vizet (tenger, eső, jég) idézgető impresszionosta operatőri munka egyszerűen zseniális. Rendezőnk (Prohet rendezője) is kitett magáért és telepakolta fimljét néhány értelmezésre okot adó momentummal. Marion Cotillard szép és csúnya és szép megint, Matthias Schoenaerts (Bullhead) is remek. Valahogy mégis maradt bennem hiányérzet.

Circus Columbia (Danis Tanovic - 2010)

Kis betekintés a bosnyák néplélekbe és Dél-Szláv őrületbe. Utóbbi talán nem annyira, de előbbi annál érdekesebb. Férfi, nő, fiú, háború és macska.

Ted (Seth MacFarlane - 2012)

Seth McFarlane fogta a DVD gyűjteményét a 80-as 90-es évekből (most itt nem csak a Flash Gordonról beszélek) és azokból a jelenetekből megcsinálta a Ted-et, amit telerakott olyan Family Guys-os poénokkal, amik még nem nagyon ijesztik el az átlagnézőt. Tehát egy gyáva Family Guyt látunk egy jó csajjal. Ennyi. Persze röhögtem meg örülük, hogy Flash Gordon nem csak rám tett óriási hatást, de kicsit tökösebbet vártam. Legalább olyan tököset, mint Arsmtrong töke!

A Swedish Love Story (Roy Andersson - 1970)

Roy Andersonn öt egészestés filmjéből hármat láttam. Ebből kettő (You, the Living, Songs from the Second Floor) bár kiverte a biztosítékot a szürrealitásával és intelligenciájával, valahogy azért meggyőzött. Nem mondom, hogy élveztem minden percét, de valahogy hatott. Most ez a love story viszont kevésnek bizonyult. Biztos van néhány ötvenes aggszűz, akinek bejön ez a "nincs tisztább a gyermeki szerelemnél a többi (=élet) csak idegesítő szopás" cucc, de én az egyikről lekéstem (aggszűz) a másik meg még nem jött el (ötvenes), szal nekem csak simán idegesítő volt.

In July (Fatih Akin - 2000)

Fatih Akin bármikor képes levenni a lábamról. Tud történetet mesélni, amik ráadásul viccesek, komolyak, könnyedek, szerelemesek. Ebben meg még Budapest meg Korai Öröm is van. Remek volt, ahogy mindig.

Heartbeats (Xavier Dolan - 2010)

Szerelem, semmi komoly, jó háromszög, meg gay is, de tényleg semmi komoly. Mégis olyan kócosan, impresszíven, humorosan van elmesélve, feltálalva, hogy az utóbbi idők számomra egyik legjobb (kedves) hangulattal bíró filmje. Olyan, mintha francia lenne pedig kanadai.

Ai Weiwei: Never Sorry (Alison Klayman - 2012)

Az van Ai Wei Wei kurva jó művész. Ha nem vesszük a diktatúrára való reflekcióit, akkor is. De ott vannak ezek is, amik meg a legtöbbször lélegzetelállítóak, zseniálisak, esszenciálisak. Azt hiszem ilyen az igazi jó művészet, reagál, reflektál, véleményt mond a valóságról, mindezt valamilyen esztétikai minőségen keresztül. Valahogy mégis zavar Ai Wei Wie, pedig egy igazi hős. Most, hogy tele volt/van vele a Guardian és már nagyon unom az egy dolog hiszen még mindig vagy le van tartóztatva, vagy az adóval vegzálják és ezt jó ha tudja a világ. Kína nem sexy hanem kőkemény diktatúra. De ő maga nekem valahogy zavaros. A tweet-ek és az új-média sztárság, a nagy zabálások, egy új jó csaj meg gyerek, az elnyomott művész, aki Damian Hirst-ösen ki tudja rakni iskolatáskákból a müncheni múzeum homlokzatát, vagy 10 tonna egyenként festett porcelán napraforgószemet szállít a Tate-be. Egy jól managelt fokhagymaszagú szabadságharcos. De Ai Wei Wei egy hős a róla szóló doku meg tök érdekes sokféle szempontból plusz, mint dokumentumfilm is teljesen rendben van.

Barbara (Christian Petzold - 2012)

Szép történet - de annyira nem is - egy meglehetősen unalmas filmben. NDK-s NSZK-s meg orvosos is közben.

Folk flest bor i Kina (Thomas Robsahm, Martin Asphaug, Arild Fröhlich, Sara Johnsen, Magnus Martens, Hans Petter Moland, Terje Rangnes, Ingebjørg Torgersen, Morten Tyldum - 2002)

Nyolc rendező nyolc rendezése nyolc norvég pártról. Skandináv szürreáliát, szimbólumelemzést, elborulást kedvelőknek kötelező. Nem annyira brutál, mint Roy Andersson (svéd) munkássága és nem annyira vicces, mint például a nagy kedvenc Smukke mennesker (dán), de kellően szürreális ez is.

Breathing (Karl Markovics - 2011)

Én szeretem az ilyen filmeket. Valós élethez hasonló ritmus (tehát lassú), semmi csavaros történettel bűvészkedés, hanem egy sztori, ami a szomszéd csávóval is megeshet (tehát unalmas) és kész. El van mesélve, ahogy kell és hat is, ahogy kell. Legalábbis nekem.

Dark Shadows (Tim Burton - 2012)

Tim Burtont bírni trendy. Még akkor is ha az utóbbi években inkább kellemetlen amit csinál. Jó előtte komoly dolgokat tett le az asztalra. Itt most kevésbé. Igazából egy vámpír paródiát kapunk, néhol Tim tényleg szellemes, de legtöbbször csak látványos. Még eliszkúper is unalmas benne.

All About Eve (Joseph L. Mankiewicz - 1950)

Az élet színház. Eve-nek meg aztán főleg. Azért a felénél majdnem otthagytam, de végül nem bántam meg. Színészeknek kötelező lenne, de ők úgyse néznek filmeket. Filmesztéták, idősődő nők macskával bírni fogják. Én Marilyn miatt néztem meg (50 éve halt meg, nekem ennyi elég) de a 6 mondatos butanős szerep annyira nem győzőtt meg, hogy ő sokkal több lenne, mint egy 6 mondatos butanős szerep.

Forks Over Knives (Lee Fulkerson - 2011)

Ha húst eszel meghalsz! Ezt fejti ki filmünk gondos számadatokkal és kutatásokkal alátámasztva. Az irányvonallal, főleg ha hozzávesszük a húsalapú ételek túlméretezett ökológia lábnyomát is még egyet is értek. Az inkább elgondolkoztat, hogy remek tudósok hada képes teljesen más eredményekre jutni, mint remek tudósok másik hada. Sőt mindezt képesek 2 évente trendváltásokkal fűszerezni. Maradjunk annyiban, hogy kicsit hatásvadász, de elgondolkoztató mindenképpen.

Cosmopolis (David Cronenberg - 2012)

Cronenberg iránti rajongásom ellenére sem gondolnám, hogy ez egy film. Inkább olyan, mintha egy mozgóképes jegyzetfüzetet néznék jó ötletekkel, amik még nincsenek se kibontva se felfűzve egy történetté, de majd egyszer lesz belőle valami. Csakhogy már van is belőle... Ahhoz képest, hogy utóbbi filmjeiben mennyire klasszikus formákat követett a mester és tök jól is állt neki ez most lehangoló.