Oslo, August 31st (Joachim Trier - 2011)

Szar kijönni a rehabról. Bent legalább lehet a leszokással foglalkozni aztán kint cucc nélkül jön az üresség ezerrel. Nem egyszerű vidámparkból megint beülni a Valóságba. Ez mondjuk nem egy nagy újdosnág. Hogy felnőni ugyanilyen kemény az már sokkal durvább cucc. Pedig kilépni a Valóságba, családot alapítani aztán 5 év múlva Battelfieldezni az asszonnyal, mint utolsó intim kapcsolat, na az sem egyszerű. Pedig ilyen ez és filmünk szerint is kevés az alternatíva: lődd be magad, ne nőj fel, szürkülj el. Hát kösz!

Monsieur Lazhar (Philippe Falardeau - 2011)

Hogy a két valóban megrázó történet igazából miért is van elmesélve azt nem sikerült megfejtenem. Persze az is lehet, hogy ennyi elég egy filmhez. Meg az is lehet, hogy bennem van a hiba és már kicsit unom az iskolás filmeket. Tény, hogy mindkét szál erős sztori, nekem valahogy mégsem vezetett sehova. Viszont amit a kölkök színészet gyanánt előadnak az valami egészen elképesztő. A Separation vitte el előle a legjobb külföldi filmért járó Oscart, azt hiszem megérdemelten.

The Front Line (Hun Jang - 2011)

Háborús filmben nehéz újat mondani, itt se sikerül. Azért a műfaj kedvelői nem fognak csalódni.

Children Who Chase Lost Voices from Deep Below (Makoto Shinkai - 2011)

Ahogy egy jó animében szokás össze vannak itt keverve az aztékok a görögökkel a shinto a kereszténységgel, kelet a nyugattal. Viszont az a baj, hogy érzelgős, new ages, mintha a nyugatiakhoz akarna szólni. A zenéje egyenesen vállalhatatlan, viszont szépek a képek.

Hunky Blues (Forgács Péter - 2009)

Engem teljesen elképesztetett, hogy több, mint 100 év alatt nem változott semmi abban az értelemben, hogy mit nem szeretünk Magyarországban és, hogy el akarunk innen menni. Mert van ahol működnek a dolgok, itthon meg semmi sem. De leginkább elkeserített, mert be kellett látnom itt tényleg nem fog változni semmi. Ráadásul nem csak, hogy érdekes még szép is a korabeli képi és hang relikviákkal.

The Edge of Heaven (Fatih Akin - 2007)

Fatih Akin sosem akarta megváltani a világot. Most is elmeséli 6 ember három-négy egymásbafonódó történetét. Láttuk már mindet egyenként és együtt sem egy egetrengető valami. Valahogy mégis egy klassz film ez. Szerethetők a hősei, érdekesek a meséi. Ennyi bőven elég is.

The Return (Andrei Zvyagintsev - 2003)

Brutál minimál orosz sztori az alig látott apáról és fiairól. De ahogy már keleti barátainknál lenni szokott, nem is ezen van a hangsúly hanem a háttérben remegő fesztültségen. Mindez valami elképesztően jó opratőri munkával és rendezéssel van alátámasztva, így ez a fesztültség végig fenn is marad. Komolyan mintha Jerofejevet olvasna az ember képekben elmesélve.

A Serious Man (Ethan Coen, Joel Coen - 2009)

Coenék azért leraktak egysmást az asztalra, azt hiszem nekem mégis ez a kedvenc Coen filmem. Remek darab az élethez és a pofonokhoz értelmet keresőknek.

Polisse (Maïwenn - 2011)

Na ezek a francia gyerekvédelmis zsaruk aztán tényleg mindent megtesznek a srácokért. Aztán ott van az életük, ami meg egy köbö akkora rakás szar, mint a melójuk. Nem csoda, hogy olyan feszültek, hogy csípőből végigüvöltöznek 2 órát, kiröhögik, vagy épp felpofozzák azt, akit éppen kihallgatnak. Persze fontos a meló, amit csinálnak. Például hajnal négykor kizavarnak egy megyényi román családot a lakókocsijukból. De rabobuszba raknak be klassz zenét szal a szülők nélküli kölkök tudnak boldogan mászókázni a rácsokon (első musical betét). Vagy olyan is van, hogy késnek fél órát a helyszínről, de az anya által földhözvágott gyerek visszajön a kómából és akkor megkönnyebbülésből be lehet baszni meg rúdtáncolni (második musical betét). Ettől már én is kiugranék az ablakon. Van egy olyan érzésem, hogy Maïwenn vette a valóságból az eseteket, amik harminc percenként hasbarúgják a nézőt és ezeket összekeverte a fejében dúló káosszal, na ebből lett a Polisse. Kár volt.

Brim (Árni Ásgeirsson - 2010)

Olyan ez a film, mint a halászat: unalmas és mindenütt ott a halszag. Van benne kis viccelődés a Helloween motiválatlan főhőséről. Na itt ennek nem érezzük hiányát, mert a film nem tart sehonnan sehova. Mondom, mint a halra vadászó halászhajó. Pesze mindenképp ajánlom azoknak, akiknek egy ilyen párhuzamért megéri megnézni egy filmet.

Once Upon a Time in Anatolia (Nuri Bilge Ceylan - 2011)

Két és fél óra nyomozás. Két és fél óra, de sokkal közelebb nem kerülünk a bűntényhez. Igazán nem kerülünk közelebb semmihez. Körözünk és nézzük, ahogy hőseink is gyűrik a köröket. Ceylan ezt csinálta már a Distant-ban és a Climates-ban is. Itt talám még szikárabb, akár az anatóliai táj. Kietelen, de valahol még is ott a feszültség.

Hasta la Vista! (Geoffrey Enthoven - 2011)

Ha ettől valaki csak egy kicsit is közelebb kerül ahhoz, hogy a fogyatékkal élők is szeretnék életüket valamilyen tartalommal megtölteni, vagysi Élni, akkor én már boldog vagyok. Aki egy jó filmet akar erről megnézni annak sokkal inkább a Yo, también-t, vagy az Intouchables-t ajánlom.