A Dangerous Method (David Cronenberg - 2011)

Az EXistenZ óta azért Cronenberg is megváltozott, finobban szövi szálakat a Spider óta. A Freud, Jung és egy szerető között húzódó feszültség biztos van, akinek érdeles lehet. De leginkább az elsőéves pszichológuskat izgathatja fel. Legalábbis engem nem annyira. Ettől még Cronenberget nézni kell, legfeljebb nem ezt a filmjét.

The Artist (Michel Hazanavicius - 2011)

Igazából nem értem, miért csinál valaki 2012-ben némafilmet. Meg azt se nagyon miért csinál valaki 2012-ben némafilmet arról, hogy hogy veszti el az egzisztenciáját egy némafilmszínész a hangosfilm megjelenésével. Mindezt úgy teszi, hogy ehhez se hozzá nem tesz, se el nem vesz belőle. Azért történik néhány fontos dolog a világban. Meg ha régi filmeket akarok nézni, akkor megnézek egy régi filmet. A kutyát bírtam benne, de a kurafit már a Beginnersben is csíptem. Oscart neki!

Annie Hall (Woody Allen - 1977)

Jó Woody Allen néha sok, de azért még így 35 évre visszamenőleg is többnyire marha vicces. Valljuk be ez nem kis teljesítmény. Aztán, hogy ebből a szerepből kilépve most évről évre csinál egy teljesen vállalható filmet az már a klasszist jelzi. Visszatérve arra a korszakára, ahol csúnya bölcsészek generációinak (na jó az egész európai értelmiségnek) villantott férfimodellt, szóval ennek a korszaknak az Annie Hall az egyik legjobb darabja. Okos, de pimasz, vicces, de valami fontosról szól.

Take Shelter (Jeff Nichols - 2011)

Durva amikor megbomlik a kémia az agyban, jön a paranoia ezerrel, hasad a tudat és kezd minden totálisan szétcsúszni. Ezt ilyen pontosan és ilyen erővel bemutatni meg kicsit sem egyszerű. Azt meg, hogy az amcsik nem bírnak jól befejezni egy filmet mindig is tudtam. El kell felejteni az utolós öt percet, ennyi az egész. Pszichológusokank kötelező.

The White Ribbon (Michael Haneke - 2009)

Nem egyszerű vidéken az élet. Mindenki ismer mindenkit, mindenki abúzál mindenkit az meg mindig visszaüt, mint tudjuk. Haneke nálam általábam kiveri a biztosítékot. Ez most nekem túl sűrű volt, itt tényleg mindenki gyanús, itt tényleg senki nem normális. A normalitás hiánya pedig újratermeli a gonoszt. Fiúkból apák lesznek, a végére meg még a háború is kitör. Ennyire nem rossz falun.

The Skin I Live In (Pedro Almodóvar - 2011)

Almodóvar sose volt nagy kedvencem, a 2000 utáni filmjeit már ki is hagytam. De most lelkes sznobként újra bepróbálkoztam vele. Ahogy az kell a mester a film több, mint a feléig altatott és hozta a gazpacho sűrűségű történeteit, ami nekem mindig is sok volt. Aztán a végére mégis meggyőzött, bár arról meg spoiler nélkül nem lehet írni. Maradjunk annyiban, hogy egy újabb üde színfolt a bosszú-filmek sorában (ahol nálam még mindig a The Secret in Their Eyes foglalja el az első helyet).

Tejút (Benedek Fliegauf - 2007)

A tejút nem a klasszikus értelemben vett film, inkább egy asszociatív folyam. Egy történetek nélküli ambient filmet vártam, ehelyett tele van történéssel, sőt erős, szürreális történetekkel. A meditatív tempó és látásmód, valamint a történeteket összekötő szál teljes hiánya viszont olyan módon emeli el nézőt a valóságtól és magától a filmtől is, ami a szokásos filmélménytől merőben eltér és inkább közelít valamilyen pszichedelikus élményhez. Már akinek sikerül ráhangolódnia. Bár teljesen eltér Fliegauf többi munkájától, most külön öröm az aranymedve a Berlinálén a Csak a szél-ért.

A Cat in Paris (Jean-Loup Felicioli, Alain Gagnol - 2010)

A történet is sablonos és a képi világ sem elég elragadó, így megmarad szimpla mesének. Az azért értékelendő, hogy a klasszikus értelemben vett rajfilmről beszélünk még ha nem is jó fajtából.

The Rum Diary (Bruce Robinson - 2011)

Hunter S. Thompson a Fear and Lothing...-al mindenképp maradandót alkotott és ne feledjük a Hells Angles-ről írt munkáját sem. A rumnapló nem a mester legjobbja. Maradjunk annyiban, hogy a film sem egy nagy durranás. Ettől HST még egy zseni és ott a zseni ebben a filmben is valahol.

The Help (Tate Taylor - 2011)

Hosszú ez az út a 60-as évektől Obamaig. Az amcsik mégis megtették. Külön tetszik, hogy a feka karakterek megmaradtak abban az elcsépelt, sztereotipikus formában, ahogy azt mi pl. a Tom&Jerry-k világából ismerjük. Csak remélni tudom, hogy többeknek esik le, hogy az üvöltöző hülyék mellett hogy is működik a mindennapi csendes rasszizmus, hogy a gettók falai a fejekben magasodnak és, hogy nincs különbség szegregáció és szegregáció között (persze nincsenek reményeim).

Koccanás (Török Ferenc - 2009)

Spiró jó. Jó ez a filmes kísérltezgetés is, nekem kicsit Nyóckeres de akkor is. Hogy 50 perc elég ehhez a kísérlethez azt értem, hogy nem elég a helyzetkomikum/tragikomikum ilyen sűrű felvonultatásához az szerintem tény. A kevesebb több lett volna, de még így is sokat felfed erről a szerepzavaros, önismereti gondokkal küzködő kis országról. Köszi Index!

Perfect Sense (David Mackenzie - 2011)

Első ránézésre elég kellemtlen a sztori és fárasztók a független filmes nagyotmondások. Ez a Life goes on hozzállás ugyanakkor annyira emberi és érdekes, hogy az ebbe beleültetett szerelmi szál nekem giccshatáron belül maradt és elfvitte a filmet.

Halálkeringö (Köves Krisztián Károly - 2010)

Klassz a látvány, erős a hangulata ez mégis marad színház. Kamaradarab. Végülis nem olyan rossz, csak Dobó Kata ehhez kevés, meg úgy az egész nem izgalmas annyira, hogy egy jó thriller legyen. Szólni meg nem szól semmiről. De tetszett ez a keménykedés valahol. Köszi Index!

Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv (Kornél Mundruczó - 2010)

Nekem nem állt össze. Van benne minden ami egy magyar filmbe kell, végtelen keserűség, szürkeség, oktalan kegyetlenség. Sőt még szépen is van fotografálva meg ügyesen rendezve. De, hogy mivégre? Hogy miért ültem másfél órát, néztem végig néhány gyilkosságot? Passz. Sokat mond el a filmről az a jelenet, ahol főhősünk kamerázik egy castingon és megöli a partnerét. Miért? De tényleg, miért is? Hogyan? Passz. Persze el lehet kezdeni magyarázni, hogy... de az régen rossz. Mint ez a film is. Már a Deltán is azt éreztem, hogy belehal a film a látványba, sokkolnak irdatlan borzalmakkal de csak ez a néhány kép meg a sokk a marad utána. Kevés ez sajnos. Ezen azért érdemes lenne elgondolkoznia a magyar filmeseknek, hogy nem azért mondunk el egy történetet, hogy az el legyen mondva, hanem mert azon túl valamit oda akarunk csapni a néző arcába, valami jelentést. Köszi Index!

A zöld sárkány gyermekei (Bence Miklauzic - 2010)

A néhol lötyögő dramaturgia és néhány mellékszereplő színészi bénázása ellenére engem ez is megvett kilóra. Vicces, komoly, szerethető ahogy kell. Megnyugtató, hogy a Nyomozóhoz hasonlóan, Tarr Béla mellett létezik a szórakozató magyar film. Köszi Index!

Csicska (Attila Till - 2011)

Persze a 20 perces műfaj egy sajátos dolog, de ez egyszerűen remek. Feszes, drámai, iszonyú pontosan mutatja be és bontja ki, amit mondani akar. Mert mondani akar. Ilyen jól megírt dialógusokat magyar filmben talán még nem is hallottam, mint ahogy a Pintérbélás Thuróczy Szabolcs is lehengerelt. Tilla nem tudom most épp hol ripacskodsz, de  de ilyen filmekkel pihend ki magad. Köszi Index!

New Kids Turbo (Steffen Haars, Flip Van der Kuil - 2010)

Igazi trash movie, nem a pöcsölős fajtából. Focihajak gabba techno sok sör, fű és az égig érő igazságtalanság: a szociális segély megvonása. Remek holland barátaink megmutatják mi is erre az egyetlen kézenfekvő válasz. Azon túl, hogy sírva röhögős remek bemutatása annak a furcsa bolygónak, amit mi innen K-Európából jóléti társadalomnak hívunk (ld. tévénézők). Széplelkeknek nem ajánlom.