Van egy jó sztorink. Jó nem egetrengető, de szerethető (meg egy kicsit több). Meg van egy rendezőnk (elsőfilmes a drága), aki ebből olyan doksit dramatizált, hogy az ember már önti is a kis oscar szobrocskát a szófáján (meg is kapta). Pedig igazán nem csinál semmit csak elmeséli a sztorit úgy, ahogy az volt. Jó hozzátartozik az is, hogy főhősünk -ez a Lou Reedel felütött Dob Dylan- az első két akkordjával és sorával levett a lábamról. Imádtam, mint film kockáról kockára, mert ki van találva, meg van csinálva. Imádtam, mint sztorit a zeneiparról és zenéről és annak hatásáról. Imádtam a főhősünket, mint (fő)hős. És imádtam a zenéjét is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése